1973 és 1975 között Grúziából Izraelbe vándorolt zsidó fiatalok csoportjának tagjaként a brooklyni Tomchei Temimim jesivában tanultam, nem messze a Chábád mozgalom főhadiszállásától. Éreztük a Rebbe személyes törődését és szeretetét, mert különösen nagy figyelmet fordított ránk. Bennünk látta a grúz zsidó közösség jövőjét.
Minden pénteken ellátogattunk a Rebbéhez és részt vettünk az összes hászid összejövetelen. 1974 Peszáchjának végén, az egyik ilyen esemény során igen szokatlan dolog történt. Ahogy minden ünnep búcsúztatásakor, a Rebbe akkor is bort osztogatott a megjelenteknek. Ez volt a kosz sel bráchá, az áldás pohara. Ez igen sok időt vett igénybe, hiszen rengetegen vártak a sorukra. Amikor a Rebbe elé értem, ő rám nézett, elmosolyodott és így szólt: „Küldd el ezt a bort az apádnak”. Ezen meglepődtem, hiszen mindig ezt tettem. A pohár alján maradt bort egy üveg borhoz töltöttem és elküldtem Izraelbe, apámnak. Nem értettem, hogy a Rebbe miért figyelmeztetett erre, de ő még egyszer megismételte, amit mondott. Ekkor már aggódni kezdtem. Mi történhetett? Talán baja esett apámnak? A Rebbe látta az ijedtségemet, majd ismét így szólt: „Küldd el ezt a bort az apádnak”. Remegni kezdtem. Ahogy elhagytam az épületet, rohanni kezdtem, hogy találjak egy telefonfülkét. A szüleimnek nem volt telefonjuk, ezért a szomszédokat hívtam. „Minden rendben van az apámmal?” – kérdeztem. „Apád nincs otthon” – hangzott a szűkszavú válasz.
Később újra próbálkoztam, de megint csak kitérő választ kaptam. Nagyon megijedtem, ezért zsoltárokat kezdtem mondani. Végül sikerült rávennem a szomszédot, hogy egy megbeszélt időpontra odahívja az apámat, hogy beszélhessek vele.
Amikor végül beszélni tudtam apámmal, elmesélte, hogy mi is történt vele. Apám taxisofőrként dolgozott, és gyakran szállította a grúz közösség fejét, Refáel Alasvili rabbit, amikor a különböző grúz közösségeket látogatta végig. A Peszáchot követő reggelen is a rabbit és feleségét vitte Jeruzsálembe, amikor egy emelkedő alján észrevette, hogy a másik irányból egy busz robog feléjük fékezés nélkül. Azonnal szólt az utasainak, hogy ugorjanak ki az autóból, saját magának azonban már nem volt erre ideje, és a gépkocsiban volt, amikor a busz belecsapódott. Az autó a felismerhetetlenségig összetört. A kiérkező mentős megállapította, hogy apám nem lélegzik és semmilyen életjelet nem mutat. Letakarta egy lepedővel és a rabbival és a feleségével kezdett foglalkozni. Amikor visszatért apámhoz, már csak a hűlt helyét találta! Abban az időben sok botrány volt Izraelben a boncolások körül, ezért nem volt ritka, hogy ultraortodox családok engedély nélkül elvitték a rokonaik holttestét a kórházból, hogy így vegyék elejét a boncolásnak. A mentős azt gondolta, hogy most is ez történt. Egy járókelőhöz fordult és megkérdezte: „Nem látta, hogy mi történt a sofőrrel?” Kérdésére váratlan válasz érkezett: „Én vagyok a sofőr”. A mentős nem akarta elhinni: „Ez lehetetlen! Az előbb még halott volt! Én takartam le egy lepedővel!”.
Apám elmondta nekem, hogy a baleset izraeli idő szerint reggel 9:30-kor történt. Ez New Yorkban hajnali 2:30-at jelentett. Éppen ekkor kerültem sorra a Rebbénél, hogy megkapjam az áldás borát, és ekkor mondta: „Küldd el ezt a bort az apádnak”. Mintha a Rebbe megérezte volna, hogy apám nagy veszélyben van és áldásra van szüksége.
Természetesen apám beszámolója után azonnal kerestem valakit, aki Izraelbe utazott, és odaadtam neki az üveg bort, hogy vigye magával. Két hónappal később látogattam haza, akkor mesélték el a baleset minden részletét. „Amikor magamhoz tértem, egy fehér lepedő alatt találtam magam. Sokan voltak körülöttem. Senki sem tudta megmagyarázni, hogy miként élhettem túl a balesetet. Az orvosok szerint nem lehet élve kikerülni egy ilyen roncsból” – mondta apám. Később elvitt a műhelybe, ahol a roncsot tárolták. Nem akartam hinni a szememnek. Nem tudtam elképzelni, hogy valakit élve emelhetnek ki egy ennyire összetört autóból.
Szilárdan hiszek benne, hogy isteni csodának és a Rebbe közbenjárásának köszönhette az életét. A Rebbe megérezte, hogy mekkora veszélybe került az apám, és ráébresztett arra, hogy zsoltárokat kell mondanom érte. Az Örökkévaló pedig meghallgatta az imáimat.
Menáse Janasvili
Megjelent: Gut Sábesz 23. évfolyam 45. szám – 2021. július 22.
