Chaim Jacobsnak hívnak. Angliában születtem, és London Stamford Hill nevű negyedében nőttem fel egy hagyományhű családban. A Cranwich Roadon laktunk, London lubavicsi utcáján. Ott lakott Bentzion Shemtov rabbi, a Rebbe küldötte, és a 89-es szám alatt működött a lubavicsi iskola. Ötéves koromtól fogva jártam az iskola esti és vasárnapi foglalkozásaira. Így kerültem kapcsolatba én és az egész családom a Chábáddal.
Később a Chábád New York-i
központjában működő jesivában tanultam, és abban a kitüntetésben volt részem, hogy közelről figyelhettem meg a Rebbe működését.
1967. június 3-án, a sziván hónapjának beköszöntét megelőző szombaton a Rebbe az izraeli helyzetről beszélt. Abban az időben az egész Közel-Kelet krízishelyzetben volt, mivel néhány héttel korábban az egyiptomi Nasszer elnök megszabadult az országában állomásozó ENSZ békefenntartóktól, és blokád alá vonta az Akabai-öblöt. Az izraeli hajók nem tudtak befutni az eilati kikötőkbe, illetve nem tudtak onnan elindulni sem, és a helyzet napról napra komolyodott. A Rebbe a Talmudot idézte, mely szerint ez a mondat: „A világ népei látják, hogy Isten Neve van rajtatok, és félni fognak tőled”, a tfilinre utal. A Rebbe fontosnak tartotta, hogy ez az üzenet eljusson az izraeli katonákhoz.
A következő napot (vasárnap) a Rebbe böjtöléssel töltötte, és hétfőn, június ötödikén megkezdődött a hatnapos háború. Emlékszem, milyen izgatottsággal töltött el mindenkit a hír, hogy a háború első napján az izraeli légierő megsemmisítette a teljes Arab Légierőt: Egyiptom, Szíria és Jordánia katonai gépei fel sem tudtak szállni. A háború második napján, a Rebbe útmutatását követve, néhány más jesivabeli tanulóval együtt elindultunk, hogy nem-vallásos zsidó üzletemberekre tegyük fel a tfilint. A Kingston Avenue, az Empire Boulevard és a Utica Avenue boltjait látogattuk végig, és mindenkinek azt mondtuk: „Segítsük Izraelt a győzelemhez.” – azon a napon senki nem utasította vissza a tfilinrakást, annyira inspirált mindenkit a várható izraeli győzelem. A Rebbe azt szerette volna, ha ez az inspiráció tovább folytatódik. Ha akkoriban bármelyik zsidótól azt kértük, hogy pénzzel segítse Izraelt, kérdés nélkül azonnal kiürítette a pénztárcáját. A Rebbe úgy vélte, hogy ha pénz helyett azt kérnénk az emberektől, hogy tegyenek tfilint Izraelért, minden zsidó megtenné.
Ezután továbbra is kijártam tfilint rakni, és naponta jelentést küldtem a Rebbének tevékenységemről. Miután kézhez kapta az első jelentésemet, így szólt: „Örülök a jó híreknek… mert minden egyes ember, aki felteszi a tfilint, arra ösztönözhet másokat, akik látják őt, hogy ugyanezt tegyék.”
Egy napon, amikor a Bedford Avenue-n sétáltam, megláttam egy, a vietnami háborúra gyakorlatozó csapatot. Megkérdeztem tőlük, hogy van-e náluk bármiféle imádkozási lehetőség zsidó katonák számára. Nem volt, de örültek volna neki, így megszerveztem a szombat reggeli imákat. Vasárnaponként egy tucat más jesivatanulóval tértem vissza, és gyorsan felraktuk annyi zsidó katonára a tfilint, amennyire csak lehetett.
Amikor ezt elmeséltem a Rebbének, azt a választ kaptam, hogy folytassam még nagyobb lendülettel, amit elkezdtem, van rá anyagi keret is – ez igen szokatlan dolog volt a Chábádban. Még egy kis irodára is futotta a pénzből, amit elsősorban arra használtunk fel, hogy különféle vallásos tartalmú ismertetőket, később pedig az áldásokat angol fordítással együtt tartalmazó lapokat is készítettünk és nyomtattunk ki. Ezen kívül kocsikat is béreltünk, hogy a többi katonai egységhez is eljussunk. Ez a kiterjedt program éveken át folyt, és így kezdődött a mai napig is működő tfilinkampány. Mindez a Rebbe inspirálására.
Két évvel később megházasodtam, és 1969-ben a Rebbe feleségemmel együtt Glasgow-ba küldött. Ez igen nagy kihívás elé állított, mivel nehezen sikerült adományokat gyűjtenünk. Zöldfülű voltam, mindent tapasztalati úton kellett megtanulnom. 1982 nyarára mindketten úgy éreztük, hogy anyagi helyzetünk teljesen elviselhetetlenné vált, így megírtam a Rebbének, hogy szeretnénk valahol máshol újrakezdeni. Több mint 12 ezer fontnyi adósságot halmoztunk fel.
Válaszként egy hihetetlen levelet kaptunk, mely később megjelent a Likutéj Szichotban [a Rebbe levelezését tartalmazó könyv] is. A Rebbe emlékeztetett arra, hogy néhány héttel korábban azt írtam neki, hogy minden nehézség ellenére komoly sikereket értünk el, és „minden pillanatban láttuk az Örökkévaló csodatételeit”. Mindig is ilyen volt: minimalizálta a problémát, rámutatott a pozitívumra és ösztönzött. Ezután arra is emlékeztetett, hogy amikor Glasgow-ba érkeztünk, minden tekintetben elölről kellett kezdenünk mindent. Mostanra azonban, Isten áldásával, fiaink és lányaink voltak, akik a Tóra és a micvák útját követték. Saját házunk volt. Különféle intézményeket alapítottunk és sokak által látogatott foglalkozásokat szerveztünk. A helyi vezetők, zsidók és nem zsidók egyaránt, ismertek és elismertek minket. Miért panaszkodunk hát a helyzetünkre?
„Az anyagi helyzetetek a múltban számos alkalommal volt hasonló a jelenlegihez, és a dolgok minden esetben rendbejöttek. Most sem lesz másként… meg kell tennetek a logikus lépéseket annak érdekében, hogy visszafordítsátok a folyamatot, és, ami a legfontosabb, teljes mértékben bíznotok kell Istenben…
„Furcsa az a gondolat, hogy elhagyjatok mindent, amit eddig elértetek, és újra kezdjetek mindent valahol máshol. Érdemes ezen egyáltalán elgondolkozni?
„…Természetesen imádkoznotok kell, hogy Isten bőkezűen beteljesítse minden szükségleteteket…, de ezt meg kell előznie az irántatok tanúsított végtelen jóságáért érzett hálának. Igazi és gyakorlati örömnek.”
A levéllel egy ajánlat is érkezett egy hároméves, 1000 fontos kölcsönre. És kiderült, hogy pontosan erre az összegre volt szükségünk ahhoz, hogy áthidaljuk a nehézségeket abban a bizonyos időszakban. Minden más történelem. Glasgow-ban maradtunk, és minden úgy alakult, ahogy kellett, ahogyan a Rebbe tudta, hogy alakulni fog.
Chaim Jacobs rabbi
Megjelent: Gut Sábesz 20. évfolyam 6. szám – 2017. október 23.
