Anyám lubavicsi családból származott, apám azonban nem. Ő lengyelországi származású volt és lengyel állampolgárságának köszönhetően a háború után beléphettek Berlin amerikai zónájába. Én ott születtem, az Eschwege hontalanok táborában. Még némi hírnévre is szert tettem azzal, hogy az én körülmetélésem volt az első a táborban.
Később az Egyesült Államokba vándoroltunk, és Brooklyn Crown Heights nevű negyedében telepedtünk le. A Rabbi Chaim Berlin jesiva általános iskolájába írattak be, ahol nem éreztem jól magam, mert – sok más gyerekkel együtt – nem találtuk a hangot az angolt erős akcentussal beszélő rabbikkal.
Meg is lepődtem, amikor 1955-ben találkoztam a lubavicsi Rebbével, aki folyékonyan beszélt angolul. Kilencéves voltam akkor, és a Rebbe igyekezett szóra bírni.
Nagyon kedvesen beszélt velem, egyáltalán nem nézett le. A szavai mélyebb értelme azonban csak később hatolt el a szívemig. Abban az időben a televízió, a baseball és a barátaim körül forgott az életem. A Tóra, a parancsolatok és a zsidóság csak másodrendű szerepet töltött be. Bár jesivába jártam, nem nagyon inspirált, amit ott tanultam. A Rebbe volt az első rabbi, aki melegséggel és elfogadással fordult felém, és ez elindított bennem valamit. Nagy csodálattal gondoltam erre a különleges emberre és arra, hogy vajon miért kap sokkal nagyobb tiszteletet, mint bárki más, akit ismertem.
Ugorjunk egy nagyot, 1964-be. Akkor már a Brooklyn College-ba jártam. Purimkor néhány barátommal felkerekedtünk, hogy megnézzük, hogyan ünnepelnek a lubavicsiak. Leginkább a Rebbe személye gyakorolt rám nagy hatást. A szeme tűzben égett és nagy elszántsággal mozgott. A saját rabbijaimtól sohasem láttam ilyen dinamizmust. Megértettem, hogy ez a Tóra dinamikája. Addig azt gondoltam, hogy a szent emberek folyamatosan csak görnyedeznek a Talmud felett, és én nem akartam ilyen lenni. A Rebbe azonban megmutatta, hogy ennek nem kell így lennie. Megértettem, hogy a Tóra nemcsak azt várja el, hogy szerények legyünk, hanem azt is, hogy erőteljesek.
Nem sokkal ezután abbahagytam a főiskolai tanulmányaimat, lemondtam az állami ösztöndíjról és Izraelbe utaztam Tórát tanulni a Kfár Chábádban működő lubavicsi jesivába, mert anyám ott élő rokonai tudtak szállást biztosítani nekem. Hat hétre mentem csak, de a nagyszerű társaság és az inspiráló hászid tanítások miatt végül 55 évet töltöttem ott.
A lubavicsi jesivában nagyon komolyan vettem a tanulást és elmélyültem a hászid filozófia itkáfjá nevű szemléletében, mely a fizikai világtól való elzárkózásra buzdított. Elégedetlen voltam magammal, mert nem értem el a kívánt szintet, és zavart, hogy a körülöttem lévő hászidok mind életvidámak voltak, amíg én szerencsétlennek éreztem magam. Minderről levelet írtam a Rebbének. Lehetőségem nyílt személyesen is megbeszélni vele a kérdéseimet, mert a 23. születésnapom alkalmával fogadott az irodájában. Közölte, hogy teljesen félreértettem mindent. „Amit az itkáfjáról írt, az egy tévedés. Mondjuk, hogy éppen étkezem és látok a tányéromon egy zsíros húsdarabot, amiről tudom, hogy nem tenne jót az egészségemnek. Az a vágy, hogy megegyem, az állati lélekből ered. Ebben az esetben élnem kell az itkáfjával, az önmegtartóztatással, de nem azért, hogy megtörjem az állati lelkemet. Az önmegtartóztatásnak az isteni lelkemből kell fakadnia, mely által egyszerűen nem akarom kielégíteni az állati lélek vágyódását”.
A Rebbe elmagyarázta, hogy az itkáfjá nem önmegtagadást jelent és nem kellenek hozzá hosszú böjtök, önkínzás vagy saját magam megvetése. Egyszerűen annyit tesz, hogy ne merüljünk el a szükségtelen dolgokban.
Hozzátette, hogy ha egy zsidó odafigyel a higiéniára, tiszta és jó szabású ruhákat hord, akkor azzal megszenteli Isten nevét a külvilág számára. Ha azonban ennek az ellenkezőjét teszi, koszos és elhanyagolt, akkor megszentségteleníti Isten nevét, különösen, ha tóratudós.
Mivel rosszul értelmeztem a dolgokat, azt hittem, hogy a legvégső cél a saját egónk megsemmisítése, mely nélkül nem teljesíthetőek megfelelően a Tóra parancsolatai. A Rebbe azonban megtanította, hogy az itkáfjá csak egy eszköz az istenszolgálathoz, és sohasem veheti át a Tóra és a micvák szerepét. Ezt a tanítást sok diákommal megosztottam az évek során, mert hiszem, hogy ezáltal találtam rá a helyes útra és így voltam képes megmenteni a spirituális életemet.
Chaim Moshe Bergstein rabbi
Megjelent: Gut Sábesz 23. évfolyam 42. szám – 2021. július 2.
