1952-ben születtem Crown Heightsban. A Rebbével nyolc nappal később találkoztam először, mert a szüleim őt kérték fel szándeknek, azaz ő fogott a brit mila, a körülmetélés alatt. Akkoriban mindössze három újszülött esetén fogadott el ilyen felkérést a Rebbe, és én lehettem az egyikük. A szertartás után a Rebbe beszédet mondott, és átadott öt dollárt apámnak, leendő jesivatanulmányaim fedezésére. Elmagyarázta, hogy ez egy régi hagyomány, melyet az apósánál, az előző rebbénél látott, akiről a nevemet kaptam.
Azt mesélik, hogy a brit mila alatt rengeteget sírtam. A csecsemők általában megnyugszanak a szertartás után, de én csak folytattam a bömbölést. Amikor a nagybátyám ezt megemlítette a Rebbének, ő azt mondta, hogy ez jó jel, mert az előző rebbe is sokat sírt a körülmetélésén, mire a nagyapja, a Rebbe Máhárás megjegyezte, hogy ebből látszik, hogy sok hászid tanítást szeretne továbbadni. Igyekszem úgy élni, hogy beteljesítsem ezt a megjegyzést.
Valamivel több mint húsz évvel később, 1973-ban a központi lubavicsi jesivában tanultam, amikor öt társammal együtt kiválasztottak, hogy Ausztráliába utazzunk. Mi voltunk a negyedik csoport, mely a melbourne-i jesivába érkezett, hogy hászidizmust tanítson a diákoknak, illetve a közösség tagjainak. Indulás előtt fogadott minket a Rebbe. Minden csoport peszách körül indult és két évet maradt Ausztráliában. Azokkal a diákokkal együtt léptünk be a Rebbe irodájába, akik éppen visszajöttek a küldetésből. Mi hatan az ajtó bal oldalán álltunk, ők hatan a jobb oldalán. […] a Rebbe pedig belekezdett egy hászid tanításba.
A beszéd után a Rebbe megjegyezte, hogy az előző rebbe mindig meglátogatta a helyi rabbit, akárhová is ment. Azt javasolta, hogy kövessük a példáját.
Kisebb kerülőúttal utaztunk Ausztráliába, mert éppen az ómerszámlálás időszaka volt és nem akartuk átlépni a nemzetközi dátumvonalat. Így tehát Kelet felé indultunk, és megálltunk több alkalommal Európában, Izraelben és Szingapúrban. Mindenhol meglátogattuk a helyi rabbikat és átadtuk a Rebbe küldeményét: a Tánjá egy példányát, valamint pénzt jótékonyságra a helyi valutában.
Az Ausztráliában töltött két év szép volt, de nagyon hosszú. Hálás vagyok a Rebbének, hogy beválasztott a csoportba és így két éven át teljes mértékben a jesivatanulók tanításával törődhettem. Életem legszebb évei voltak ezek. Ezzel együtt teljesen elszigetelve éltünk a családjainktól és barátainktól. Akkoriban még nem volt Whatsapp, e-mail, de még fax sem. A bátyám küldött levélben összefoglalókat, hogy mi zajlik a Chábád központjában, illetve kaptam a Rebbétől összesen nyolc levelet, ahogy a társaim is.
1974 nyarán (azaz telén, ha Amerikát nézzük) Benzion Milecki rabbival Adelaide-be és Perth-be utaztunk, hogy zsidókat találjunk, illetve erősítsük az ottani közösségeket. A tevékenységünkről beszámolót küldtünk a Rebbének, és csatoltunk hozzá olyan újságkivágásokat, melyek rólunk szóltak. Amikor végül hazatértem, észrevettem, hogy anyám őrzi azokat az újságkivágásokat. „Ezek honnan vannak?” kérdeztem, hiszen neki nem küldtem ilyesmit. Kiderült, hogy Binyomin Klein rabbi, a Rebbe titkára vitte el neki a Rebbe utasítására. Fontos volt neki ugyanis, hogy a kiküldetésben lévő diákok szülei büszkék legyenek, és megérezte, hogy én nem küldtem el nekik a cikkeket.
Két év elteltével tértem haza, nem sokkal peszách előtt. Az ünnep végén beálltam a sorba, hogy kaphassak a Rebbe által osztogatott borból. Várakozás közben azon tűnődtem, hogy milyen kemény munkát végeztem Ausztráliában két hosszú éven keresztül és ezért csak járna nekem némi elismerés. Ahogy a Rebbe elé kerültem, egy egész üveg bort nyomott a kezembe. Előfordult, hogy miután töltött a poharából egy kevés bort, még egy üveget is adott valakinek, de csak kivételes esetben. „Ezt a tanítványaidnak” – mondta. Megértettem, hogy a Rebbe ezzel azt üzente, hogy nem magam miatt mentem Ausztráliába, hanem egy küldetést teljesíteni. Mintha azt mondta volna, hogy ne magadra gondolj, inkább a tanítványaidra!
Yossi Chitrik
Megjelent: Gut Sábesz 26. évfolyam 38. szám – 2024. május 30.
