Velem és a Rebbével történt

Nemrégiben egy ismerősöm, egy egyedülálló, harmincas éveiben járó nő elvitt valahova autóval. Nem tudom, miért, de úgy éreztem, hogy meg kell vele osztanom egy nagyon bizalmas történetet a Rebbével kapcsolatban, melyet még sen­kinek sem mondtam el. Ami­kor befejeztem, ő kiállt az út szélére az autóval, a kezébe temette a fejét és zokogni kezdett. Miután egy kicsit megnyugodott, megkérdezte, hogy miért mondtam el neki mindezt. „Nem tudom. Csak úgy belekezdtem” – feleltem. Ő így folytatta: „El sem tudod képzelni, hogy mit jelent ez a történet nekem. Nagyon hasonló helyzetben vagyok, mint amiben te voltál, és éppen emiatt nem vagyok képes férjhez menni. De a Rebbe szavai nagyon sokat segítettek.”

Ebben igaza volt, mert a beszélgetésünk után néhány hónappal eljegyezte valaki. Ekkor döntöttem el, hogy másokkal is megosztom a történetemet, hátha lesz még olyan, aki erőt tud meríteni belőle.

Amikor még kislány voltam, úgy négy-öt éves, a szüleim elváltak. A háború után házasodtak össze Európában. Alig ismerték még egymást, és csak később derült ki, hogy egészen másképpen képzelik el az életüket. Az egyik nagy vita az volt közöttük, hogy hol éljenek. Apám arról álmodozott, hogy Izraelben telepedjen le, anyám viszont Amerikába vágyott, ahol sok családtagja élt. Én anyámnál nőttem fel Amerikában, és folyamatosan negatív dolgokat hallottam apámról.

Akkoriban még nagyon kevés válás történt, nem is ismertem mást a környéken, aki csonka családban élt volna, és ez nagy fájdalmat okozott. Gyakran találtam ki különböző meséket arról, hogy miért nem él velünk apám. Amikor a barátaim kérdezték, hogy hol az apám, azt mondtam, hogy Peszáchra hazajön. Amikor eljött Peszách, és újra iránta érdeklődtek, azt mondtam, hogy majd Szukkotkor jön. Nem csak a gyerekek tettek fel kérdéseket. Amikor meghívott vala­me­lyik barátom, a szülei gyakran érdeklődtek a szüleim felől. Az apa általában azt kérdezte, hogy apám melyik zsinagógába jár. Ilyenkor mindig azt a zsinagógát neveztem meg, amelyik a legtávolabb volt az adott család lakásától. Nagyon nehezen kezeltem az ilyen helyzeteket, és bennem is egyre több düh alakult ki apám iránt. Amikor tíz-tizenegy éves lettem, megszűntek a kérdések. Akkor már mindenki tisztában volt azzal, hogy mi is a helyzet. A negatív érzéseim apám irányában azonban nem változtak.

1963-ban, tizennyolc éves koromban eljegyeztek. Az esküvő tervezése közben megemlítettem anyámnak, hogy apám nevét nem akarom feltüntetni a meghívón.

Beszéltem a dologról a rokonsággal is, akik – bár szintén nem kedvelték apámat – azt mondták, hogy hiba lenne, ha így tennék. Ekkor eldöntöttem, hogy kikérem a Rebbe tanácsát az ügyben, amikor a vőlegényemmel áldásért járulunk elé.

A Rebbe gyönyörű áldást mondott, én pedig ezután kiöntöttem a szívemet neki. „Miért is kellene megtisztelnem apámat azzal, hogy feltüntetem a nevét a meghívón, amikor elhagyott minket és semmilyen módon nem vett részt a felnevelésemben?” – tettem fel a kérdést.

A Rebbe kedvesen rám nézett, és így szólt: „Egy gyerek nem ítélheti meg a szüleit”.

Ez a rövid mondat megváltoztatta az életemet. Amikor elhagytuk a Rebbe szobáját, nagy megkönnyebbülést éreztem. Hatalmas kő esett le a szívemről. Azt hiszem, azért voltak rám akkora hatással a Rebbe szavai, mert tudtam, hogy teljes mértékben megértette a helyzetemet, s ezért megbíztam benne.

Az apám iránt érzett, sok éven át felgyülemlett harag és ellenségesség egyszerre semmivé lett. Megértettem, hogy a szüleim azért váltak el, mert közöttük romlott el valami, amihez nekem semmi közöm nem volt. Apám neve tehát felkerült a meghívóra. A Rebbe válasza után nem volt kérdés, hogy így kell tennem.

A Rebbe, a maga egyszerű és közvetlen módján figyelmeztetett arra, hogy a szülői tisztelet tórai parancsát mindenképpen be kell tartanom. Ezzel hozzásegített ahhoz, hogy a házaséletemet a magamban érlelt gyűlölet nélkül kezdjem el. Hatalmas tehertől szabadított meg és végre azt érez­tem: szabad vagyok.

A történetet Mrs. A. mesélte el, aki a téma érzékenysége miatt nem akarta felfedni kilétét.