Nagyapám, Slomó Joszef Zevin lubavicsi családból származó, neves izraeli rabbi volt. Szoros kapcsolatban állt a Rebbével, és amikor 1955-ben úgy döntöttem, hogy a New York-i Chábád jesivában folytatom a tanulmányaimat, nagyon megörült. Korábban a bnéj-bráki Ponyevicsi Jesivában tanultam.
A legnagyobb dolog a New York-i tartózkodás alatt természetesen az volt, hogy a Rebbe közelében lehettem. Amíg ott tanultam, három alkalommal is lehetőséget kaptam, hogy magánkihallgatáson vegyek részt. Az első találkozó alkalmával azokról a talmudi szakaszokról beszélgettünk, melyeket éppen tanultam. A második alkalom még érdekesebb volt. Beszélgetés közben hirtelen így szólt: „Mit csinálsz itt New Yorkban? Hát a zsidó törvények nem tiltják, hogy egy izraeli lakos a diaszpórába költözzön?” Kissé meglepődtem a kérdésen, hiszen feltételeztem, hogy a Rebbe ismeri azt a három feltételt, melyek alapján el lehet hagyni a Szentföldet, de azért válaszoltam: „El lehet hagyni Izraelt a megélhetés, a házastárs megtalálása és – mint az én esetemben – a tóratanulás miatt”. A Rebbe ekkor így szólt: „Ez tehát azt jelenti, hogy mielőtt valaki elhagyja Izraelt, át kell gondolnia, hogy külföldön többet fog-e tanulni? És amennyiben úgy véli, hogy igen, akkor többet már nem is kell ezzel foglalkoznia?” Ekkor egy kis szünetet tartott, majd így folytatta: „Vagy esetleg azt jelenti, hogy minden nap fel kell tennie a kérdést: ‚Én Izrael szent országának a lakója vagyok, mit keresek itt New Yorkban?’ És minden nap ezt kell válaszolnia: ‚Ma többet tanultam, mint amennyit otthon tanultam volna’. Vajon ez a helyes hozzáállás?”
Még sohasem elmélkedtem ezen korábban, ezért meg voltam lepődve. De ez csak egy dolog volt, amin elámultam. Nap mint nap megtapasztaltam, hogy a Rebbe hogyan követelte meg a jesiva tanulóitól, hogy teljesen elmerüljenek a Tórában, egyre többet és többet tanuljanak, és soha se legyenek elégedettek a korábbi teljesítményükkel. De a Rebbe nem csak követelt. Legalább annyira foglalkozott azzal is, hogy nem szenvedünk-e hiányt valamiben.
Én csak akkor értettem meg, hogy mennyit törődött velem, miután már elhagytam a jesivát. Például, amikor először érkeztem New Yorkba, személyesen utasította a titkárát, hogy ellenőrizze, sikerült-e beilleszkednem. Egy másik alkalommal személyesen kerestetett meg a tömegben, mert a nagyapámnak akart írni rólam. Ez éppen egy szimchát Tóra ünnepségen történt, amikor a tömeg közepén sodródtam. Láttam, hogy a Rebbe fent áll a pódiumon, és a titkárával, Hodakov rabbival beszél, aki azután rám mutatott. Nem tudtam, hogy a Rebbe miért kerestetett engem, csak azután értesültem róla, hogy hazatértem Izraelbe. Ekkor olvastam a levelet, amit a nagyapámnak írt rólam: „Észrevettem, hogy szimchát Tórakor az unokáját összenyomta a tömeg. Bárcsak megvalósulna vele kapcsolatban az Írás, mely Izrael népét az olajfa gyümölcséhez hasonlítja: Ahogyan az olívabogyót összenyomják, hogy kiadja az olaját, úgy a zsidó nép is akkor adja ki a legjavát magából, ha préselik”.
A harmadik és egyben utolsó találkozásom a Rebbével akkor történt, amikor befejeztem a tanulmányaimat, és készültem hazatérni Izraelbe. Egy cédulát adtam neki, melyben az áldását kértem a tanulmányaim sikeres folytatásához. Ezt mondta: „Adja az Örökkévaló, hogy teljesüljenek szíved kívánságai. Azok is, melyeket felsoroltál a céduládon és azok is, melyeket nem soroltál fel”.
Kapcsolatunk ezzel nem ért véget. Az esküvőm alatt, lubavicsi szokás szerint, elmondtam a jelenlévők előtt egy haszid értekezést. Nem sokkal később a Rebbe levelet írt a nagyapámnak: „Értesültem róla, hogy unokája, Náchum rabbi, egy haszid értekezést mondott el az esküvőjén. Csodálkozom, hogy egy ilyen jó hírt elhallgattak előlem!”.
Mind a nagyapám, mind én elképedtünk azon, hogy a Rebbét foglalkoztatta, hogy a jesiva egykori tanulói mit mondanak az esküvőjükön. De ez csak egy volt a számtalan szokatlan dolog közül.
Életem során sok kiemelkedő rabbival és tóratudóssal találkoztam. Mindegyiküknek szüksége volt arra, hogy időnként, az egészségük megóvása miatt, rövid szüneteket tartsanak a munkában. A Rebbe viszont az emberi természetet felülmúló módon élt, ráadásul sohasem tartott szünetet, sohasem vett ki szabdságot. Ez is egy olyan dolog, melyet képtelen vagyok felfogni. Visszatekintve csak annyit mondhatok, hogy hatalmas élmény volt látni, ahogy a Rebbe Istent és a zsidó népet szolgálta.
Náchum Zevin rabbi
Megjelent: Gut Sábesz 21. évfolyam 22. szám – 2019. február 7.
