A szüleim a lengyelországi Lodzban házasodtak össze és ott született meg két gyermekük. A német megszálláskor gettóba kényszerítették őket, ahonnan 1944 augusztusában deportálták az embereket. Ők túlélték a koncentrációs táborokat, két gyermeküket – a bátyámat és a nővéremet – azonban meggyilkolták.
A háború után szüleim hontalanok táborban éltek egy ideig. Édesanyám hamar állapotos lett, és 1946-ban megszületett a nővérem, aki egész életében betegségekkel küzdött. Én két évvel később születtem, majd ezt követően az Egyesült Államokba vándoroltunk és Brooklyn Brownsville nevű negyedében telepedtünk le. Bár a szüleim nem voltak lubavicsiak, hászid családból származtak, ezért engem is hászid iskolába küldtek. A környéken a Chábád működtetett iskolát, ezért oda jártam. A Rebbe csupán egy évvel azelőtt vette át a közösség vezetését.
Anyám nagyon hitt a cádikok különleges képességeiben, ezért erős kötődése alakult ki a Rebbéhez. Ez a kapcsolat még erősebbé vált, amikor apám elhunyt. Én akkor közel tizenhárom éves voltam.
A Rebbe türelemmel és empátiával viseltetett anyám iránt. Emlékszem, hogy milyen hosszasan és részletesen beszélt neki a holokausztról, a Rebbe pedig mindig figyelmesen hallgatta és őszinte együttérzést tanúsított. Én minden évben a születésnapom környékén találkozhattam a Rebbével. Általában a tanulmányaimról kérdezősködött és kérdéseket tett fel a tananyaggal kapcsolatban. A feleltetés mellett a magánéletemre is kíváncsi volt. Érdekelte, hogy mivel töltöm a szabadidőmet és arra biztatott, hogy minél több időt szánjak tóratanulásra.
Amikor elvégeztem a Chábád gimnáziumot, a legtöbb osztálytársammal ellentétben nem tartottam magam lubavicsi hászidnak. A Rebbe ezzel együtt rajtam tartotta a szemét. Amikor 1965-ben, a tizenhetedik születésnapom alkalmával elmentem hozzá, a továbbtanulásról érdeklődött. Őszintén szólva én nem foglalkoztam ezzel a témával, örültem, hogy jön a nyári szünet. Ahhoz azonban túl szégyenlős voltam, hogy ezt be is valljam. Csendben maradtam tehát, mire a Rebbe így szólt: „Jó ötlet lenne, ha Montrealban, a Chábád jesivában folytatnád a tanulmányaidat”. Erre sem tudtam mit mondani. „Akkor minden rendben. Mi elintézünk neked mindent, te csak kérd el a papírokat a titkárságon” – mondta erre.
Így kerültem Montrealba a nyárra. Nyár végén a Rebbe megkérdezte, hogy továbbra is ott akarom-e folytatni a tanulást vagy inkább átmennék a New Jersey-ben működő jesivába. Montreal mellett döntöttem és egész évben ott tanultam. Azután azonban mondtam a Rebbének, hogy anyám kívánságára főiskolára szeretnék járni. Rákentem a döntést. Bár tényleg szerette volna, hogy olyan végzettséget szerezzek, mellyel biztosíthatom a megélhetésemet, a jesiva elhagyása valójában az én döntésem volt.
A Rebbe igyekezett lebeszélni erről a lépésről: „Az lenne a jó és helyes dolog és az lenne a legnagyszerűbb döntés, ha mégis Montrealban folytatnád”. Megfogadtam a tanácsát, és a jesivában maradtam. Vajon miért döntöttem a meggyőződésem ellenére? Azért, mert örököltem anyám hitét az igaz emberekben. Biztos voltam benne, hogy a Rebbe tudja a legjobban, hogy mi válik leginkább a hasznomra. Később világossá vált, hogy ez így volt. Később a Crown Heightsban működő központi Chábád jesivában folytattam a tanulmányaimat.
Amikor befejeztem a tanulmányaimat, a lubavicsi Hadar HaTorah jesivában helyezkedtem el, ahol a zsidósággal ismerkedőket tanítják. A Rebbe megáldott, hogy sok örömöm származzon a tanítványaimból, s ez valóra is vált. Egész életemben a Rebbe tanácsa és törődése vezetett. Igaz, hogy anyagilag jobban jártam volna, ha mégis a főiskolát választom, de a Rebbe javaslatát követve másfajta értékekkel gazdagodtam. Ahogy anyám mondta mindig: „A Rebbe mindig jobban tudja”.
Avrohom Flint rabbi
Megjelent: Gut Sábesz 24. évfolyam 55. szám – 2022. szeptember 22.
