1984-ben jesiva tanuló voltam Izraelben, Cfát városában. Az egész napos tanulásunkon túl rengeteg segítő programban vállaltunk szerepet. A Rebbe többször kérte a haszidjait, hogy írjanak jelentést az ilyen segítő programjaikról, és lehetőleg még Ros Hodesig küldjék el.
Általában én voltam az, aki ezt a jelentést megírta az egész jesiva nevében. Pár nappal a feladás előtt már elkezdtem gondolkozni, hogy pontosan miről akarok írni, nem lehetett csak úgy összecsapni egy levelet fél óra alatt. Találnom kellett rá valahogy időt, hogy megfelelően fel tudjak rá készülni, és helyesen megfogalmazni.
Abban az évben hirtelen azon kaptam magamat, hogy elmúlt Ádár, Niszánt írunk, s én még nem küldtem el a Rebbének az Ádár havi jelentést. Nagyon sok jelentenivaló volt pedig. Purim ünnepe, készülődés Pészachra, továbbá rengeteg segítő program, amit szerveztünk. Majd eljött Niszán hónap tizenegyedik napja, a Rebbe születésnapja, s én azt gondoltam: „Ma este fogom megírni a levelet.”
Aznap este csak írtam és írtam. Hajnali háromra sikerült befejeznem a jelentést. Nyolc oldalt írtam, s nagyon emelkedett hangulatban voltam a végére, annyi jó dolgot írtam le benne. Biztos voltam benne, hogy nagyon büszke lesz ránk, ha elolvassa. Majd rájöttem: úgy kell zárnom, hogy megadom a módját: egy áldással a Rebbéért. Ugyanakkor erős kétségeim támadtak, hogy megtehetem-e ezt. Nem volt szokás, hogy egy egyszerű jesiva tanuló csak úgy áldását küldje a Rebbének, inkább mi kértünk áldást a Rebbétől! Az ugyan előfordult, hogy a közösség egy idősebb tagja mondott áldást a Rebbére az egész közösség nevében, no de hogy egy fiatal bóher a saját nevében, az soha.
Akkor azt mondtam magamban, „Nem számít, ki vagyok, mennyi idős, áldást küldök a Rebbének az egész adminisztráció nevében.” Másfelől az is gondolkodóba ejtett, hogy vajon küldhetek-e mások nevében áldást úgy, hogy ez az én saját ötletem? Nem tudtam eldönteni mitévő legyek. Tudtam, ha kikérem mások véleményét is, akkor a hosszas tanácskozás eredménye az lesz, hogy végül nem tudom elküldeni a levelet Pészach előtt. Azt gondoltam, aláírom a levelet az adminisztráció nevében, majd írok egy áldást a magam nevében. De nem, az sem lenne éppen a legkedvesebb a többiekre nézve! Hatalmas dilemmában voltam, nem tudtam dönteni.
Végül írtam egy szívből jövő áldást a Rebbének, és aláírtam az egész adminisztráció nevében. Reggel még azelőtt elküldtem a levelet, mielőtt bárki betekintést kérhetett volna a jelentésbe, mint ahogy azt általában egyébként kérni szokták. Eltelt három hét, s egy szép napon levél érkezett a jesivába, a Rebbétől. Ez önmagában elegendő ok volt ilyenkor az ünneplésre – a kék légiposta boríték, rajta a Rebbe nevével és címével. A borítékon belül két levél volt, egymástól láthatóan, jól elkülönítve. Ez elég szokatlan volt.
Az egyik levél az adminisztrációnak volt címezve, a másik meg személyesen nekem, mindkettőben a következők voltak: „Megkaptam a levelet… nagyon szépen köszönöm. Áldásom Pészach ünnepe alkalmából, hozzon mindenkinek szabadságot, mind spirituálisan, mind fizikailag. Szolgáljátok Istent örömmel…”
De várj! Az én levelem végén, a legalján, volt két további sor. „Köszönet az áldásodért,” írta a Rebbe, „Mikor megáldasz egy másik embert, Isten is megáld téged.” Ezeket a szavakat írta. Ott állt feketén-fehéren. Nem akartam hinni a szememnek, hiszen egy szóval nem említettem senkinek hogy én írtam alá. De a Rebbe egyszerűen tudta. Tudta, hogy mi van a szívemben, megérezte. Ilyen egyszerű.
Aharon Eliezer Ceitlin rabbi
Megjelent: Gut Sábesz 18. évfolyam 10. szám – 2015. november 16.
