Bár modern-ortodox családban nőttem fel, apám a New York-i Chábád jesivába íratott be 1954-ben, nem sokkal a tizenhatodik születésnapom előtt. Akkoriban az volt a szokás, hogy a diákok személyes áldást kaptak a Rebbétől a születésnapjuk alkalmából. Én nem sokkal korábban csatlakoztam a jesivához, és előtte még sohasem találkoztam a Rebbével. Mielőtt beléptem volna a szobájába, valaki elmondta, hogy a Rebbének is éppen aznap, niszán hó 11-én van a születésnapja. Így amikor beléptem a Rebbéhez, kezet nyújtottam és azt mondtam: „Boldog születésnapot, Rebbe!”. Fogalmam sem volt, hogy miként illik viselkedni a Rebbe jelenlétében, sőt igazából még azt sem tudtam, hogy kit tisztelhetek benne, csak később ismertem meg közelebbről.
A találkozó során a Rebbe egyenlő félként kezelt. Tudatlan tizenéves voltam, de barátként tekintett rám, és nagyon jól éreztem magam a társaságában. Fél órán keresztül beszélgettünk, és ez idő alatt sok témát érintettünk. Beszámoltam az életemről és a problémáimról. Ő azt mondta, hogy szívesen segít nekem.
Akkoriban erősen dadogtam, és a dadogás csak éneklés közben szünetelt. Bizonyos voltam benne, hogy ezzel nem lehet mit tenni, ezért így feleltem: „Köszönöm, de ebben nem tud segíteni”. A Rebbe erre a következőt mondta: „Talán nem. De megpróbálnám”. Ezután megáldott és azt javasolta, hogy keressek fel egy beszédterapeutát.
Én azonban kételkedtem az áldása erejében és a beszédterapeutához sem mentem el. Azt gondoltam, hogy egy ilyen viszonylag fiatal ember, aki alig három éve tölti be a rebbe pozíciót, mit érthet mindehhez.
A jesivában sem maradtam még egy hónapot sem, mert úgy éreztem, hogy nem nekem való. A Rebbével is csak két évvel később találkoztam ismét. Apám ugyanis egyre közelebb került a Chábádhoz, és kért egy találkozót a Rebbétől, melyre engem is magával vitt.
A találkozó előtt apám azt kérte, hogy álljak mögötte és ne szóljak egy szót sem. Amikor azonban beléptünk, a Rebbe áthajolt az íróasztala felett, hogy apám mögé lásson, és azt kérdezte: „Végül elmentél?”. Ezen teljesen elképedtem, hiszen mióta beszédterapeutához küldött, sok ezer ember fordult meg nála, de ő mégis emlékezett arra, hogy mit mondott nekem.
Én azóta sem mentem terápiára. Tanárként kezdtem dolgozni, mert tanítás közben egyáltalán nem dadogtam. Akkor változtattam a hozzáállásomon, amikor a legkisebb fiamnál 14 éves korában beszédzavarok jelentkeztek. Elvittem beszédterapeutához, aki azt mondta, hogy még nem elég fejlettek a hangszálai és idővel minden rendbe jön. Így is történt.
Ha már ott voltam, megkérdeztem, hogy az én problémámon tudna-e segíteni. Egy kollégájához küldött, aki a Torontói Egyetemen volt professzor. Ő azt mondta, hogy természetesen tud segíteni. Eszembe jutott, hogy mennyire más választ kaptam a Rebbétől: „Talán nem. De megpróbálnám”. Két évet töltöttem beszédterápiával. Légzőgyakorlatokat csináltam, lelassítottam a beszédemet és végül tényleg képessé váltam folyamatosan beszélni. Az életem egyik legnagyobb problémája oldódott meg ezzel. Hálát éreztem a Rebbe iránt, aki rögtön ezt a megoldást ajánlotta, bár én nem hallgattam rá. Úgy döntöttem, hogy New Yorkba utazom és személyesen mondok neki köszönetet.
Sok év telt el a legutóbbi találkozásunk óta. De ahogy megpillantott, így szólt: „Nagyon örülök, hogy újra látom!”. Sok ezer emberrel találkozott időközben, de emlékezett rám! Elmeséltem neki, hogy a torontói professzor segítségével megtanultam folyékonyan beszélni, és ez megváltoztatta az életemet. A Rebbe erre így szólt: „És ez nem minden… Hamarosan meglátja”.
Így is történt. Amíg dadogtam, mindig a körülöttem lévő emberekre hárítottam minden problémámat. Ezt követően azonban már felelősséget tudtam vállalni a viselkedésemért. A találkozó végén a Rebbe a következőt kérdezte: „Van valami, amit el szeretne mondani nekem?” Én így feleltem: „Legutóbb áldást kaptam öntől. Megáldana most is?”. Mire a Rebbe azt mondta: „Legyen része sikerekben és áldásban… Bármit is tesz, alakuljon jól!”. Ezután felállt és az ajtóhoz kísért.
Annyira meghatódtam, hogy ráborultam és megcsókoltam az arcát. „Soha nem leszek képes meghálálni Önnek…” – mondtam. „Legyen jó és kedves a többi zsidóval” – mondta a Rebbe. Sírva léptem ki a szobájából.
Michoel Rubinoff
Megjelent: Gut Sábesz 23. évfolyam 30. szám – 2021. április 8.
