Chaim Yaakov Shlomei rabbi: 1929-ben születtem, Franciaország Elzász nevű régiójában, Saverneben. Abban az időben nem volt a közelben zsidó iskola, így mivel más nem jöhetett szóba, nagyapám tanított, aki a falu főrabbija volt. A háború éveiben Svájcba utaztunk, ahol a Rav Botshko jesivában tanultam, a háború után pedig Angliában töltöttem négy évet a Gateshead Yeshivában, itt kaptam meg rabbi képesítésemet is. Ez után Mulhouseba mentem, ami szintén Elzász egyik kis települése volt.
Danielle Shlomei rebbecen: 1933-ban születtem Párizsban, én is a Gatesheadben tanultam. 1953-ban házasodtunk össze a férjemmel, majd néhány évre Elzászba mentünk. Férjem ezt követően találkozott Binyomin Gorodetsky rabbival, aki akkoriban a Rebbe európai küldöttje volt. Gorodetsky rabbi mondta, hogy keres valakit, aki szemináriumot alapítana lányok számára Párizs közelében, és férjemet kérdezte, nem érdekelné-e a dolog. Ő persze azonnal igent mondott, s miután a Rebbe jóváhagyását is megkaptuk, Yerresben megalapítottuk a Bész Rivka szemináriumot. Bár mi magunk nem tartoztunk a lubavicsi mozgalomhoz, az iskola mindig is a Chábád mozgalom pártfogását élvezte. Ezt követően 22 évig igazgattuk az intézményt, 1958-tól egészen 1980-ig.
Chaim Yaakov Shlomei rabbi: Míg az iskolát működtettük, megannyi levelet, útmutatást kaptunk a Rebbétől, de volt ezek közül egy, ami különösen érdekes volt.
A levél, bár személyesen nekem volt címezte, tulajdonképpen a szemináriumban tanuló lányoknak szólt. A Rebbe levelében megemlítette, hogy a szukkoti szünet alatt az iskola több tanulója is Brooklynba látogatott a Chábád központba, ahol rendkívül jó benyomást tettek. Példásan viselkedtek, az öltözködésük is illedelmes volt. A lányok ott tartózkodásuk alatt többek közt azt is megkérdezték a Rebbétől, hogy mit gondol a rövidebb szoknyák viseléséről – mely nagyon divatba jött akkoriban. A Rebbe megírta, hogy a háláchá – zsidó törvénykezés – szerint a zsidó lányoknak mindig úgy kell mutatkozniuk, hogy szoknyájuk legalább térd alá ér, akár állnak akár ülnek. Ezt azzal egészítette ki, hogy vannak olyan helyek a világon, ahol még ennél is hosszabb szoknyát viselnek a nők, s ilyen esetben egy zsidó nőnek mindig úgy kell öltöznie, hogy az a helyi elvárásoknak is megfeleljen. Ez nem szigorítás, hanem tórai törvény. Ezután a lányok a levelet rengeteg példányban sokszorosították, sorait meg számtalanszor idézték a későbbiekben. Azok a tanulók, akikből később tanító lett, alapelvként kezelték tanításuk során a leírtakat a világ számos országában.
Danielle Shlomei rebbecen: 1968-ban Amerikába utaztunk, hogy életünkben először meglátogassuk a Rebbét. Akkor megfogadtuk, hogy ezt az utat néhány évente meg fogjuk ismételni.
Utoljára 1979 Szukkotján jártunk nála, egy évvel azelőtt, hogy nyugdíjba mentünk volna. Szukkot alatt a Rebbe hivatalosan nem fogadott látogatókat az irodájában, de minket behívott, s megkért valakit, hogy hozzon nekünk székeket. Inkább személyes jellege volt a találkozónak. A gyerekeinkről érdeklődött, akiknek nem mellesleg fejből tudta a születési sorrendjét. Azt hiszem a Rebbe tudta, hogy voltak, akik nem díjazták annyira, hogy mi vezetjük a szemináriumot, tekintve, hogy nem voltunk lubavicsiak, így ezzel a soron kívüli fogadással kívánta demonstrálni a kétkedőknek, hogy a teljes bizalmát és támogatását élvezzük.
Egy másik alkalommal a Rebbe egy szívességet kért tőlem. Arra kért, hogy míg Észak-Amerikában vagyok, tegyek egy kis kitérőt Montreálba, beszéljek az ottani francia zsidó nőkkel, s készítsek erről egy beszámolót. Kérésének eleget tettem, s még a visszarepülésem pontos idejét is lejegyeztem a beszámolóba. A Kennedy reptéren álltam, a Párizsba tartó gépre várva, mikor meghallottam, hogy a járat késik. Majd úgy húsz perccel később hallottam, hogy engem szólítanak a hangosbemondón keresztül. Mikor odamentem,
Binyomin Klein rabbit, a Rebbe titkárát kapcsolták telefonon. Klein rabbi mondta, hogy a Rebbe megkapta a beszámolóm, és arra kérte őt, hogy tudja meg hol lehet engem elérni. Ám mikorra kiderítette, én már úton voltam a reptérre, így közölte a Rebbével hogy túl késő, már nem tud elérni, mert a gépem már a levegőben van. A Rebbe erre azt mondta: „Nem késő, hívd fel.” De vajon mi lehetett olyan fontos? A Rebbe azért keresett, hogy megköszönje a beszámolót, jó utat és sok sikert kívánjon az életben. Mikor letettem a kagylót, hallottam amint bemondják, hogy a repülő készen áll a felszállásra. Később kérdeztem, mi okozta a repülő késését, de senkitől sem kaptam rá választ. A mai napig meghat a Rebbe törődése és üzenete.
Chaim Yaakov Schlomei rabbi
Danielle Shlomei rebbecen
Megjelent: Gut Sábesz 19. évfolyam 33. szám – 2017. május 18.
