1933-ban születtem, egy nem vallásos zsidó családban, New Yorkban. A gazdasági világválság idején voltam gyerek. Orvosi egyetemet végeztem, több kórházban dolgoztam, majd a manhattani Mount Sinai kórház sebészetének főorvosaként praktizáltam. Emellett tanítottam és magánpáciensekkel is foglalkoztam.
A Rebbével először 1954-ben kerültem kapcsolatba, miután eljegyeztem a feleségemet, Gladyst. Az ő nagyapja Menachem Mendel Cunin rabbi volt, egy neves hászid, aki közel állt a Rebbéhez. Számomra egy egészen új világ tárult fel, amikor megismertem a Chábád mozgalmat és a Rebbét.
Gladys-szel és szüleivel több alkalommal tettünk látogatást a Rebbe feleségénél, Chaya Mushka rebecennél, én pedig többször összefutottam az utcán a Rebbével, és ilyenkor megálltunk néhány percre beszélgetni. A későbbiekben, személyesen vagy a titkárán keresztül, a Rebbe többször fordult hozzám olyan kérdésekkel, melyekre tőle vártak választ az emberek.
[…]
1969-ben részem volt egy csodás történetben. A munkám során megfertőződtem a hepatitis vírussal, és súlyos állapotba kerültem. Orvosként tisztában voltam vele, hogy közel a vég, ezért nem láttam értelmét, hogy kórházba vonuljak. Rendbe tettem tehát a dolgaimat és mivel a nyaralónkban voltam éppen, nem is mentem sehova. Egy közelben lakó orvos nézett rám néhányszor. Még csak a harmincas éveimet tapostam, de haldokoltam.
Annyit tudni kell, hogy a hepatitis fertőzésből nem lehet gyorsan felépülni. Régen, még az antibiotikumok előtt, ha valaki tüdőgyulladást kapott, két dolog történhetett: a páciens meghalt vagy hirtelen, szinte átmenet nélkül, egyszer csak jobban lett és felgyógyult. A hepatitis azonban nem ilyen. Ez a betegség lassan fejti ki a hatását és csak ritkán történik gyors állapotromlás. Nálam azonban éppen ez volt a helyzet.
Egy csütörtök délután, úgy fél három felé, hirtelen azt éreztem, mintha egy nagy súly alól szabadultam volna fel. Hirtelen elkezdtem jobban érezni magam és a gyógyulás útjára léptem. A feleségem aznap éppen a városban volt és csak este ért haza.
„Már sokkal jobban érzem magam” – mondtam neki. „Ó, ez igazán nagyszerű” – felelte. „Merre jártál?” – kérdezem. „Brooklynban voltam, meglátogattam a Rebbét” – mondta. „És hány órakor voltál nála?” – tudakoltam. „Fél háromkor” – válaszolta Gladys.
Itt a történet vége. Tudós vagyok, szkeptikus, sőt a szkeptikusok legnagyobbika. Erre megint ilyesmi történik velem!
Néhány évvel később, 1977-ben, smini áceret ünnepén megcsörrent a telefon. Mivel orvos vagyok, az ünnep ellenére felvettem a kagylót. „Azonnal menj oda” – szól bele valaki. Bár nem mutatkozott be, tudtam, hogy Shlomo Cunin rabbi az, a feleségem unokatestvére. „A Rebbbéről van szó?” – kérdeztem. „Igen” – jött a válasz.
Mint kiderült, a Rebbe szívinfarktust kapott. Beültem az autómba és teljes gázzal a Chábád központjába hajtottam. A Rebbét az ünnepi sátorban találtam, rengeteg embertől körülvéve […] megpillantottam egy másik orvost a tömegben, Bob Feldmant. Egymásra néztünk, majd mindenki kiküldtünk a sátorból. Bobbal átvettük a Rebbe kezelését. Felhívtunk több szakértőt és az ő tanácsaik alapján jártunk el, ameddig egy kardiológus, Dr. Ira Weiss meg nem érkezett Chicagóból. […]
Hajnali fél háromkor felhívtam a Brooklyni Zsidó Kórházat és elmagyaráztam, hogy mire van szükségünk a Rebbe ellátásához. Egy órán belül megérkezett a szükséges felszerelés a Chábád központi épületébe. Így végül nem kellett a Rebbét beszállítani az intenzív osztályra, mert helyben alakítottuk azt ki a számára.
A Rebbe rendkívül otthonosan mozgott az orvostudományban […] mindig a megfelelő kérdést tette fel, és biztos vagyok benne, hogy a legtöbbször tudta a választ is, még mielőtt bármit is mondhattam volna. A megbeszéléseink során mindig elképedtem, hogy milyen mély ismeretekkel rendelkezik.
Dr. Robert Richter
