Amikor besoroztak az izraeli hadseregbe, a Giváti dandárhoz kerültem, ahol a háromezer katonából mindössze tizenketten voltunk vallásosak. Ugyan az étel kóser volt, hiszen ezt törvény garantálja Izraelben az állami intézmények számára, de nem volt se zsinagóga (nem úgy, mint ma), se tóratekercs. Ezzel együtt megtettünk mindent, hogy a legtöbbet hozzuk ki a szituációból.
Egy péntek délután, nem sokkal a szombat bejövetele előtt szóltam a többi vallásos katonának, hogy jöjjenek a sátramba, imádkozzunk és együnk együtt, hogy valódi sábáti hangulatba kerüljünk. Így is tettünk, elkértük a vacsoránkat az étkezdéből és igazán különleges szombatot csináltunk, csak mi, tizenketten. Senki sem zavarta a köreinket. Nem sokkal később azonban új parancsnokot kaptunk a híres tábornok, Abrasa Tamir személyében. Ő mindent alaposan ellenőrzött, és amikor péntek este a sátrunknál járt és hallotta az énekszót, kérdőre vont minket. „Mi folyik itt? Miért nem esztek a többiekkel az étkezdében?” – tudakolta. Elmagyaráztuk, hogy miről van szó, mire ő nem szólt semmit, de két hét múlva pénteken berendelt magához. Azt akarta, hogy ezentúl ismét a többi katonával együnk együtt, sőt még a szombatot megszentelő kidust is mondjam el nekik hangosan. Nagyon örültem a lehetőségnek, amikor azonban este be akartam lépni az étkezdébe, hallottam, hogy odabent egy zenekar játszik. Ez a szombat megszentségtelenítését jelentette, ezért visszafordultam. Néhány perc múlva megkeresett egy tiszt a tábornok parancsával: azonnal meg kell jelennem az étkezdében. Közöltem, hogy egy sokkal magasabb helyről kaptam parancsot arra, hogy őrizzem a szombatot, ezért nem megyek. A többiek is mind velem maradtak. Erre mindannyiunkat letartóztattak és a tábornok elé vittek. Ő levette a rangjelzéssel ellátott zubbonyát és így szólt: „Beszélj velem úgy, mintha nem a parancsnokod lennék. Magyarázatot követelek a tettedre. Miért szégyenítettél meg a többi katona előtt?” Nem igazán értettem, hogy mi a célja ezzel. Így feleltem: „Mit ártottam neked? Te is tudsz kidust csinálni, miért van ehhez rám szükséged?” Erre elmondta, hogy mi is történt. Amikor meglátott minket a sátorban ünnepelni, arra gondolt, hogy ezt biztos élvezné az egész tábor. Azért hívta meg a zenekart, hogy még jobb legyen a hangulat. Fogalma sem volt arról, hogy szombaton tilos zenélni. Amikor elmagyaráztam neki mindent, megígérte, hogy elküldi a zenekart, mi pedig bementünk az étkezdébe. Kidust csináltam és mindenki jól érezte magát. Néhány nap múlva behívtak az egység parancsnokságára, ahol hivatalosan bocsánatot kértek. „Senkinek sincs joga arra, hogy a szombat megszegésére kényszerítsen bárkit” – mondták. De ez még nem mindent. Megkérdezték, hogy mire lenne még szükségünk. „Egy zsinagógára, hogy megfelelő módon imádkozhassunk. És egy tóratekercsre” – feleltem. „Semmi probléma. Mindent megkaptok” – hangzott a válasz.
Így is történt. Kijelöltek egy helyet az imádkozásra és ünnepélyes keretek között kaptunk egy Tórát. Az egész történet annyira hihetetlen volt, ahogy azonnal megírtam mindent a Rebbének, aki hamarosan válaszolt is. A levele megváltoztatta az életemet.
A Rebbe 5711. elul 16-án, azaz 1951. szeptember 17-én írta meg a választ, két héttel Ros hásáná, a zsidó újév előtt. „Nagy örömöt okozott a levele, melyben beszámol a katonai szolgálatáról és arról, hogy miként erősíti a zsidóságot a bajtársai körében. Amit tesz, annyira nagyszerű, hogy nem is lehet szavakba ölteni. Csak annyit tudok írni, hogy ha mást nem is tenne a hadsereg kötelékében, már ez is elég lenne”. Nagyon meghatottak a Rebbe sorai, aki levele végén egy személyes kérést is megfogalmazott: „Az a szívből jövő kívánságom, hogy adja át az áldásomat az összes katonának. Ne csak azoknak, akiket a levelében »vallásosnak« nevezett, hanem mindegyiküknek. Apósom, az előző rebbe tanítása jól ismert: »Egy zsidó soha nem akar és nem is képes elszakadni Istentől«. Így tehát minden bajtársa vallásos”.
Én úgy gondoltam, hogy csak tizenketten vagyunk vallásosak az egész dandárból, de a Rebbe számára mind a háromezer katona az volt – csak még nem tudták. Erről így írt: „Egyszerűen csak arról van szó, hogy nincs elég ismeretük a zsidóságról. De ez nem lesz mindig így, és felfedezik, hogy valójában hisznek Istenben és az ő Tórájában. Kérem, adja át nekik az áldásomat, hogy legyenek egy jó és édes évre beírva”.
Azt kérte, hogy minden egyes katonával, akivel találkozom, közöljem, hogy a Lubavicsi Rebbe jó és édes évvel áldotta meg.
Számomra egészen újszerűen közelítette meg, hogy miként kell egy másik zsidóra tekinteni. Addig mindenkit valamilyen kategóriába helyeztem: vallásos, nem vallásos stb. Magamat természetesen a vallásos zsidók közé soroltam. A Rebbe azonban ráébresztett arra, hogy tévedek. Minden zsidó vallásos, csak egy részük még nincs ezzel tisztában.
Smuel Blizinsky rabbi
Megjelent: Gut Sábesz 25. évfolyam 5. szám – 2022. október 27.
