A Rebbe levelezésében számos héber és jiddis nyelvű levél alján a következő aláírást találjuk: „A Rebbe nevében, E. Quint”. Ez a bizonyos E. Quint nem más, mint az apám, Eli Quint rabbi, aki nem volt lubavicsi hászid, ezért némi magyarázatot igényel, hogy miért ő írta alá oly sokszor a Rebbe leveleit.
Apám Bialystokban, Lengyelországban született és a híres Slabodka jesivában tanult Litvániában. Amikor a jesiva áttelepült Hevronba, ő is többiekkel tartott. Ott kapta meg a rabbidiplomáját a Szentföld főrabbijától, Kook rabbitól, majd megházasodott és New Yorkba költözött. Ott születtem én is és a nővérem is.
A negyvenes években
Brooklyn Crown Heights negyedében laktunk, az Eastern Parkway 816. alatt, csak néhány háztömbnyire a Chábád mozgalom főhadiszállásától, mely a 770. szám alatt található. Mivel a Chábád zsinagóga közel volt az otthonunkhoz, apám gyakran imádkozott ott és jó barátságba került a Rebbe titkárával, Mordechai Hodakov rabbival. Ő ajánlott neki munkát a Chábád oktatási osztályán, mely elsősorban könyvkiadással foglalkozott a Rebbe – aki akkor még nem töltötte be ezt a pozíciót – vezetése alatt. Apám feladatai közé tartozott a Rebbe kiterjedt levelezésének kezelése is. Apám irodája a Rebbe irodájával egy folyosón volt, így minden nap találkoztak és beszélgettek, ezért nagyon közel kerültek egymáshoz. A szoros kapcsolat és a közös munka azután sem változott, hogy az előző rebbe 1950-ben elhunyt és a Rebbe átvette a Chábád-Lubavics mozgalom vezetését. Voltak, akik furcsállták, hogy apám ilyen fontos pozíciót töltött be, miközben nem volt lubavicsi hászid, de olyan nagy tóratudása volt, hogy sokra tartották. Gyakran viccelődött azzal, hogy az egész épületben ő az egyetlen, aki nem hászid. Apám valóban nagy tóratudós volt és az előző nemzedék legnagyobb bölcseitől tanult. A Rebbe gyakran folytatott vele elmélyült beszélgetést különböző vallásjogi témákban. Előfordult, hogy én vittem rövid feljegyzéseket egyiküktől a másikuknak. Ezeket apám soha nem akarta publikálni a könyveiben, és amikor megemlített valamit, akkor sem a Rebbére hivatkozott, annyit közölt csupán, hogy „egy nagy ember” írta. Én, amellett, hogy a küldöncük voltam, dolgoztam a Rebbe irodájában is. A rendkívül precízen rendben tartott levelezését kezeltem. Emlékszem, gyakran mondta apámnak: „Quint rabbi, egy bizonyos témáról szóló levélre van szükségem, megírná?”. Apám ilyenkor megkérdezte, hogy miről írjon pontosan, majd amikor elkészült, legépelte és átadta a Rebbének, aki aláírta. Olyan is előfordult azonban, hogy apám írta alá a következő módon: „A Rebbe nevében, E. Quint”.
Amikor a Rebbe levelezését kezeltem, a húszas éveim elején jártam és a Brooklyn College-ban tanultam. Én sem voltam lubavicsi hászid és nem is viselkedtem úgy. Egy alkalommal éppen kiléptem a központi épületből, amikor a Rebbe megjelent. Odaléptem hozzá és kezet fogtunk. A jelen lévő hászidok megrökönyödtek. „Mit csinálsz? Nem lehet csak úgy megrázni a Rebbe kezét!”. A Rebbe azonban megnyugtatott: „Minden rendben, kezet foghatsz velem”. Megértette, hogy én egy teljesen más világból jövök.
Azt is tudta, hogy nem a Chábád zsinagógában imádkozom, hanem az Eastern Parkway-en működő Young Israel zsinagógában, és gyakran érdeklődött arról a közösségről. 1959-ben, amikor lediplomáztam és eljegyeztem a menyasszonyomat, apám elújságolta a jó hírt a Rebbének, aki mázel tovot kívánt és kérte, hogy Rena, a jövendőbelim menjen el hozzá egy beszélgetésre. Rena eleinte tartott a találkozótól, mert akkor egy olyan iskolában tanított, mely a konzervatív mozgalomhoz tartozott és félt, hogy a Rebbe szóvá teszi ezt. A beszélgetés azonban jól alakult és a Rebbe kizárólag pozitív dolgokat hozott szóba. „Nagyszerű, hogy zsidó gyerekek oktatásával foglalkozik. Fantasztikus dolgot csinál” – mondta. Ebből is látszik a Rebbe különleges személyisége. Soha senkit nem becsült le.
Amikor anyám 1960-ban elhunyt és apám otthon ült a gyászhét alatt, a Rebbe eljött meglátogatni. Amikor pedig apám hunyt el 1974-ben, eljött a temetésére, és próbált vigasztalni. Mivel én voltam a gyászoló, a szokásoknak megfelelően nekem illett először megszólalnom, de a Rebbe jelenlétében egy hang sem hagyta el a számat. Mit is mondhattam volna neki? Így a következőt mondtam: „Tudom, hogy nekem kellene beszélnem először, de nincsenek szavaim”. A Rebbe ekkor kedvesen rám nézett és azt mondta: „Majd én megmondom, hogy mit mondj”. Ma már nem emlékszem a szavaira, de azt tudom, hogy sokat jelentettek a számomra és vigasztalást hoztak.
Emanuel Quint
Megjelent: Gut Sábesz 26. évfolyam 10. szám – 2023. november 16.
