Apámat Chaim Mordechai Yitzchak HaKohénnek hívták. Purim előtt egy héttel született, azért kapta ezt a nevet. Oroszországból jött Amerikába, egészen pontosan Postovból, egy kis Chábád-faluból.
Már gyerekkoromban hallottam a Chábádról. Apám vallásos ember volt, s habár sok zsinagógába járt Los Angelesben, ahol akkoriban laktunk, egyikben sem érezte magát maradéktalanul otthon. Mindig mondta, hogy a Chábád az egyetlen, amivel igazán azonosulni tud, ám akkoriban a Chábád még nem volt jelen a városban.
Emlékszem, apám mindig nagy tisztelettel beszélt az előző Rebbéről, Joszéf Jichák Schneersonról, szeretett volna vele találkozni, de ez sokáig lehetetlen volt, hiszen a Rebbe akkoriban még Európában élt. Aztán mikor 1940-ben Amerikába költözött, apám teljesen odáig volt az örömtől, s első dolga volt, hogy felhívja a Rebbe New York-i irodáját.
Mikor 1950-ben az előző Rebbe elhunyt, apám nagyon szomorú volt, s aggódott az egész lubavicsi mozgalom jövőjéért, hogy az vezető nélkül szét fog esni. Ekkor hallottunk csak róla, hogy esetleg a veje, Menachem Mendel Schneerson rabbi követheti őt, ő lehet a következő Rebbe, habár egy évig nem vette át a tisztséget az előző Rebbe halálát követően.
Nagyon keveset tudtunk róla, mindössze annyit, hogy fiatal, dinamikus és modern. Ez utóbbi nagyon vonzó volt benne, úgy éreztem, hogy talán ő lesz az én generációm embere.
Ekkoriban, 1952-ben a Los Angeles-i Városi Főiskolára jártam, eléggé eltávolodva a jiddiskájttól. Majd következett a koreai háború, s apám nagyon félt, hogy engem is a tengerentúlra küldenek az úgynevezett 1A besorolásom miatt. Egy nap azt mondta nekem: „Len, mikor visszamész Brooklynba, hogy anyád rokonait meglátogasd, tenned kell még egy kitérőt. Elintéztem, hogy megkapd a lubavicsi Rebbe áldását.”
Nem örültem, hogy Brooklynba kell mennem. Este tíz volt, mire megérkeztem a Chábád központba az Eastern Parkway 770 szám alá, és láttam, hogy vagy százan várakoznak a Rebbére. Szerencsére azonban a többiek elé mehettem, tekintettel arra, hogy az én találkozóm egy előre megszervezett dolog volt, a többiek meg spontán jöttek, csak hogy lássák a Rebbét – akárcsak néhány pillanat erejéig, vagy hogy kezet foghassanak vele.
Ezt követően egy homályosan világított szobába vezettek, és ott volt ő. Egészen rendkívüli élmény volt személyesen is találkozni vele. Már kiskoromtól kezdve hallottam apámtól a lubavicsi Rebbéről, az ő különleges szerepéről, és most itt ült előttem, teljes valójában.
Fekete kalapja volt, fekete, szénszínű szakálla. Volt valami a lényében, valami meghatározhatatlan fenség, ami körüllengte. Ám a leglebilincselőbb a tekintete volt. Annyira átható nézése volt, hogy az embernek már-már az volt az érzése, mintha röntgeneznék. Ám ez mégsem volt kényelmetlen érzés, mert volt benne valami meleg, szeretetteljes is.
Apámról kezdett el kérdezni, meg akkori elfoglaltságaimról. „Főiskolára járok”, mondtam. „Mit tanulsz, mi akarsz lenne később?” „Szeretnék még tovább tanulni, és tanárként mester szintű diplomát szerezni.” „Nagyon helyes.” Majd hozzátette: „Én is jártam egyetemre.” „Hová?” „A Sorbonne-ra.”
Még ilyet! A Sorbonne, a világhírű párizsi egyetem! Hirtelen nagyot nőtt a szememben. Majd arról kérdeztem, hogy mit tanult ott, gondoltam valami teológia-féleséget, de hamar jött a meglepő válasz: „Villamosmérnöknek tanultam. De manapság jobban szeretek az emberek lelkében szikrát gyújtani.” Máig pontosan emlékszem ezen szavakra, és emlékezni fogok rájuk halálomig.
Majd mondta, hogy minden zsidónak vagy egy isteni lelke, mely olyan, mint egy elektromos szikra, mely sosem alszik ki, még akkor sem ha már nagyon eltávolodott a jiddiskájttól. Így, ha valakit vissza akarunk húzni a zsidó gyökereihez, fel kell erősítenünk ezt a szikrát. Mondta, hogy ez az amit ő csinál, ez az élete célja, hogy a zsidóságot fénnyel töltse meg, hogy minden zsidó megtalálja, és felerősítse magában ezt a szikrát.
Óriási hatással volt rám, amit mondott. Éreztem, hogy ez az ember valahogy más, mint a többi, hogy különleges. És ekkor értettem meg azt is, hogy apám már előre tudta, hogy a Rebbe ilyen hatással lesz rám.
Mikor indultam haza, a Rebbe még kért tőlem egy dolgot, nevezetesen, hogy hozzak közelebb más zsidó fiatalokat is a jiddiskájthoz. Mondta, hogy nem érdekes, hogy ezt milyen módon érem el, de a fiatalok a bástyái az asszimiláció elleni küzdelemnek, így velük hangsúlyosan kell foglalkozni.
A Rebbe már akkoriban is világosan látta, hogy milyen gyorsan asszimilálódnak a zsidó fiatalok a főiskolákon. Engem is csak a vallásos neveltetésem óvott meg a teljes asszimilációtól annak idején.
Egy ponton véget ért a találkozásunk, de nem tudom megmondani, hogy pontosan miként, annyira a fellegekben jártam, annyira a hatása alá kerültem. Fantasztikusan éreztem magam.
Találkozásom a Rebbével, ez volt életem egyik csúcspontja.
Len Weksler
