Velem és a Rebbével történt

Amikor a bát micvámra készülődtem, hallottam, hogy ez alkalomból szokás levelet írni a Rebbének és az áldását kérni. Mivel még új voltam a Chábád mozgalomban, nem ismertem ezt a szokást, de azért leültem, hogy megírjam a levelet. Úgy okoskodtam, hogy ha már áldást kérek, akkor illik áldást adni is, ezért meg akartam valamivel áldani a Rebbét. Nem tudtam, hogyan kezdjek hozzá. Szégyenlős is voltam, mert nem voltam biztos benne, hogy a Rebbe maga nyitja ki a leveleit. Talán a titkára teszi meg helyette, azt pedig nem akartam, hogy más is elolvassa, amit írtam. Talán úgy véli majd, hogy egy kislánynak nem való megáldani a Rebbét és ezért át sem adja majd neki a levelemet. Végül azt találtam ki, hogy a levél egy részét héber titkosírással írom meg.

Számtalan módszer van a héber szövegek kódolására a betűk felcserélésével és nem tudtam, hogy melyiket alkalmazzam, ezért az öcsémtől kértem segítséget. Ő javasolta, hogy melyik módszerrel titkosítsam az üzenetemet.

A levelet a következő, hagyományos módon megírt szöveggel kezdtem: „Három nap múlva, tisré hónap hatodikán ünneplem a bát micvámat. Szeretném a Rebbe áldását kérni az elkövetkező évekre, amikor már kötelezett leszek a nőkre vonatkozó parancsolatok betartására. … Ahhoz is szeretnék áldást kapni, hogy minden tettemben sikeres legyek és minél közelebb hozhassam a végső megváltást”. Ezután még nagy betűkkel felírtam: „Most akarom a messiást!”.

Itt következtek a titkosírással megírt sorok: „Ez az áldásom a Rebbe számára: „Szülessenek gyermekei, még akkor is, ha ez nem így lett elrendelve”.

Nem sokkal később megérkezett a Rebbe héber nyelvű válaszlevele, a bát micvám napjára dátumozva: „A tizenkettedik születésnapodról, az­az a bát micvádról szóló leve­ledre válaszként. Adja Isten, hogy magadra vállald az égi jár­mot és a parancsolatok kötelezettségét, teljes szívvel. Áldjon meg Isten sikerrel a tanulmányaidban és a cselekedeteidben. Nőjél fel úgy, hogy méltóvá váljál a Chábád névre, szent rebbéink akaratát követve. Szavaidon keresztül legyél képes pozitív hatást gyakorolni társaidra, de még inkább tetteid által, mint egy olyan zsidó lány, aki a hászid tanításokon nevelkedik. Mindez hozzon a számodra spirituális és fizikai elégedettséget”.

A szöveg után a Rebbe aláírása következett, majd a lap alján valami értelmezhetetlen, furcsa mondat. Fogalmam sem volt, hogy mi lehet, ezért megmutattam az öcsémnek. „Ez a Rebbe válasza az áldásodra, ugyanazzal a titkosírással, amit te is használtál” – felelte. „Köszönöm az áldásodat” – írta a Rebbe.

Nagyon elégedett voltam a Rebbe válaszával, ezért bekereteztettem a levelet. A szöveg valódi jelentőségét azonban csak később értettem meg. Elképesztőnek találtam, hogy ez a szent ember, aki annyit imádkozik és tanul, továbbá vezeti a Chábád mozgalmat, megszámlálhatatlan emberrel találkozik és még többel áll levelezésben, szakított időt arra, hogy írjon nekem. Ráadásul éppen az édesanyja halálozási évfordulóján, az év egyik legmozgalmasabb időszakában, ros hásáná és jom kipur között! És mindezt egy tizenkét éves kislánynak, egy teljesen hétköznapi családból. A Rebbe alaposan végigolvasta a levelemet, megfejtette a titkosírást, válaszolt, sőt még ő is alkalmazta az általam használt kódolást! Nehéz elhinni, hogy ilyen sokat számítottam a Rebbének, pedig nem ismert személyesen sem engem, sem másokat a családomból. Csupán azért voltam fontos a számára, mert zsidó vagyok.

A Rebbe mindenkivel szót értett, életkortól, foglalkozástól, vallásosságtól, műveltségtől, ideológiától függetlenül. Minden egyes ember felé tisztelettel és kedvesen fordult. Ez az, amit én is igyekszem megvalósítani a saját életemben. Nem szabad, hogy a törődésünket és szeretetünket azokra az emberekre korlátozzuk, akik a családunkhoz vagy a közösségünkhöz tartoznak. Mindenkit valóban fontosnak kell tartanunk és mindenki felé segítőkészen kell fordulnunk, ahogyan a Rebbe tanította.

Sulamit Saxon