1960-ban, főiskolai hallgatóként, részt vettem egy pszichológiai szemináriumon a Maine állambeli Bethelben. Mivel sem kóser hús, sem kóser kenyér nem volt elérhető arrafelé, édesanyám nagy doboz ételt csomagolt, kóser felvágottakkal és macesszel. Úgy terveztem, hogy zöldséget és gyümölcsöt majd helyben vásárolok.
Amikor megérkeztem, feltűnt, hogy a háromszáz résztvevő nagy többsége zsidó, de csak én voltam kipában. A diákok közül többen odajöttek hozzám, és megkérdezték, hogy honnan szerzek majd kóser élelmiszereket. Megosztottam velük az ételemet, és kitaláltuk, hogy miként tudnánk használni a szeminárium konyháját.
Voltak diákok, akik azért kerestek meg, mert a zsidóságról akartak kérdéseket feltenni. Bár nem haszid családban nőttem fel, sokra tartottam a Chábád nem vallásos zsidók között végzett munkáját, és volt is nálam egy pár, Chábád által kiadott ismertető füzet. Néhány nap alatt kiosztottam az összeset, ezért írtam a Rebbe titkárának, Leibel Groner rabbinak, hogy küldjön még. A levelemben azt is leírtam, hogy a szeminárium résztvevőinek többsége még sohasem találkozott ortodox zsidóval, és félő, hogy miután visszatérnek a megszokott, szekuláris közegükbe, teljesen megfeledkeznek majd arról, amiről beszéltem velük.
Groner rabbi megmutatta a levelemet a Rebbének, és nemsokára telefonon hívott, hogy átadja a Rebbe üzenetét: „te csak tegyél meg mindent, és az Örökkévaló majd gondoskodik a többiről.”
Ez nagyon fellelkesített, és ezután egy alkalmat sem hagytam ki, hogy a Tóráról beszéljek azokkal, akik erre érdeklődést mutattak. A legtöbb diák nagyra értékelte, amit teszek, és a szemináriumot lezáró ünnepség során még hórát is táncoltak a tiszteletemre.
Miután visszatértem New Yorkba, elmentem egy haszid összejövetelre a Chábád-központba. Ahogy beléptem a terembe, a Rebbe felfigyelt rám, ragyogó arccal gratulált a zsidóság terjesztéséért végzett munkámhoz és lechájimmal kínált. Abban a pillanatban azt éreztem, hogy a Rebbe valójában invitált, hogy csatlakozzam a ha-
szidjaihoz. Úgy döntöttem, hogy elfogadom, és attól a perctől fogva a Rebbe haszidjának tartom magam. Nem sokkal később beiratkoztam a Chábád jesivába, ahol egészen 1967-ig, az esküvőmig tanultam.
Egy év elteltével a feleségem még nem esett teherbe, ezért elmentünk a Rebbéhez és az áldását kértük. Azt is megkérdeztük, hogy érdemes-e orvoshoz fordulnunk. A kérdésemet írásban adtam át a Rebbének, és hozzáfűztem, hogy a feleségem és én is szívesen lennénk a Rebbe küldöttei, akár egészen távoli vidéken is. A következő választ kaptuk: „Miután megszületett a kisbaba, megkapjátok a kinevezéseteket”.
Amikor eljöttünk, hihetetlenül boldogok voltunk. A Rebbe megígérte, hogy gyermekünk születik és a küldöttei lehetünk.
Három évvel később, nem sokkal hanuka után megszületett Chana Etka, és ismét ellátogattunk a Rebbéhez. Megköszöntük a szülést elősegítő áldását és jeleztük, hogy továbbra is készek vagyunk a világ bármely tájékán küldöttként dolgozni.
„Miért akartok elutazni? Akár itt, Brooklynban is lehettek a küldötteim!” – mondta a Rebbe.
Így is tettünk, és belevetettük magunkat a helyi zsidókkal való munkába. Minden héten egyetemistákat hívtunk meg az otthonunkba a szombati étkezésekre. A hallgatókat elvarázsolta a gyönyörű, spirituális élmény és a haszid otthon melegsége. Örömmel mondhatom, hogy eredményesek voltunk, és több száz zsidó fiatalt hoztunk közelebb a zsidósághoz.
1975-ben felkerestem a Rebbét, hogy a megélhetésünk ügyében kérjem a tanácsát. Arra gondoltam, hogy egy parkolóházat kellene működtetni, de a Rebbe a következőket mondta: „Szeretnék egy virágüzletet látni a Kingston Avenue-n, ahol a közösség tagjai virágot tudnának vásárolni az örömteli eseményekre. Sok éven keresztül működött itt egy virágüzlet és szeretném, ha te alapítanál egyet, hogy újra legyen”. Azt javasolta, hogy először is vonjam be az üzletbe az apósomat, aki virágkereskedő. Ez jó ötlet volt, mert akkoriban még nem tudtam megkülönböztetni a rózsát a szegfűtől.
Amikor nem sokkal később a feleségem a terhességének kilencedik hónapjába lépett, elment a Rebbe áldását kérni egy sikeres szüléshez. A Rebbe nagy érdeklődést mutatott a virágüzlet iránt, minden részletről tudni akart. A beszélgetés során a feleségem megemlítette, hogy az üzlethelyiség nagyon kicsi. A Rebbe megkérdezte, hogy van-e valami nagyobb a közelben. Amikor megtudta, hogy van, azt javasolta, hogy vásároljuk meg, és még néhány száz dollárt is adott hozzájárulásként.
Megfogadtuk a Rebbe tanácsát, és az üzlet remekül ment, már a kezdetektől. A virág luxustermék és a virágüzletek gyakran tönkremennek, tehát a mi sikerünk ritkaságnak számított. Mi ugyanis megkaptuk a Rebbe áldását és útmutatását, tehát a sikerünk garantált volt.
Gil Hirsh
Megjelent: Gut Sábesz 20. évfolyam 38. szám – 2018. június 5.
