Kitüntetett helyzetben nőttem fel, mert a családom a Rebbe közelében élt. Apám a Rebbe édesanyjával, Chana rebecennel együtt menekült el Oroszországból, így szoros kapcsolat alakult ki közöttünk. Sőt, miután Amerikában telepedett le, sokáig még náluk is dolgozott. Amikor megszülettem, a szüleim a Rebbe anyai nagyapja, Meir Slomó Janovszki után szerettek volna elnevezni, mert a rebecennek nem volt olyan leszármazottja, aki a nagyapja nevét vitte volna tovább. Apám ezért a rebecen engedélyét kérte, aki pedig a Rebbével tanácskozta meg a dolgot. Nem volt kifogásuk, ezért kaptam a Meir Shlomo nevet.
A Rebbe feleségével, Chájá Muska rebecennel 1977-ben, nem sokkal a bár micvám után ismerkedtem meg, amikor családi látogatást tettünk náluk. Kisgyermekként nagyon ideges voltam a találkozó előtt. Az asztal szépen meg volt terítve és a rebecen süteménnyel és innivalóval kínált. Mindannyiunkkal kedvesen elbeszélgetett, így hamar nagyon otthonosan éreztük magunkat. Ami a leginkább lenyűgözött benne, hogy akármikor is látogattam meg, mindig teljes mértékben rám koncentrált. Akár a telefon is csenghetett, ő csak és kizárólag a vendégével volt elfoglalva.
Később előfordult, hogy a testvéreimmel átmentünk hozzá vagy a Rebbe sógorához, Shmaryahu Gurary rabbihoz a ház körül segédkezni. Ez lehetőséget teremtett, hogy több időt töltsek a rebecennel, akivel gyakran telefonon is beszéltem.
Az iskola sajnos nem ment túl jól, végül a jesivát is elhagytam. Egy alkalommal arról írtam a Rebbének, hogy aggódom a megélhetésem miatt. Ez 1986-ban történt, nem sokkal a Rebbe nagyapjának a halálozási évfordulója előtt. Arra kértem a Rebbét, hogy a nagyapja érdemében, akinek a nevét viselem, áldjon meg.
A Rebbe korábban sohasem beszélt nyilvánosan a nagyapjáról, de azon a szombaton kivételt tett. Elmondta, hogy a nagyapja az esküvője után a negyedik lubavicsi rebbe udvarában ült és tanult. „Azok a fiatalemberek, akiknek még nem kell a családjuk megélhetését biztosítaniuk, az egész napjukat a tóratanulásnak szentelhetik. Fel sem merülhet az a kérdés a számukra, hogy inkább még több Tórát tanuljanak vagy inkább elugorjanak a pizzériába”.
Tudtam, hogy a Rebbe nekem üzent ezzel. Nemegyszer előfordult, hogy a rebecennel való beszélgetésem közben megemlítettem, hogy elmegyek enni egy pizzát. Ő nyilván elmondta ezt a Rebbének, aki pedig a maga kíméletes stílusában, a beszédébe ágyazva adta tudtomra a rosszallását.
A következő évben eljegyeztem a menyasszonyomat. Amikor apám beszámolt a Rebbének a közelgő eljegyzésemről, a Rebbe megjegyezte, hogy „bizonyára elmond majd egy hászid értekezést az ünnepségen”. A lubavicsi közösségekben ugyanis szokás, hogy a vőlegény fejből felmondja valamelyik rebbe egyik hászid témájú tanítását. Én úgy gondoltam, hogy mivel már nem tanulok jesivában, ez rám nem vonatkozik. A Rebbe azonban másképpen vélekedett erről.
A következő alkalommal, amikor a rebecennel beszéltem telefonon, elpanaszoltam neki a dolgot: „Dolgoznom kell, az esküvő szervezése is rám hárul, erre a Rebbe kioszt nekem még egy feladatot. Mikor lesz minderre időm?”.
A rebecen arra biztatott, hogy ne adjam fel, én pedig összeszedtem magam. Amikor az eljegyzés után a Rebbe apámnál érdeklődött, hogy milyen volt az ünnepség, ő elmondta, hogy az egész hászid értekezést felmondtam. A Rebbe erre megáldott és közölte, hogy „ez jó kezdet”.
Mivel „jó kezdetnek” minősítette a teljesítményemet, nem hagytam abba a tanulást és az esküvőt követő hétnapos ünnepségsorozat minden egyes napján felmondtam egy hászid tanítást.
A Rebbe a későbbiekben is sokszor ösztönzött a tóratanulás fokozására, és mindig figyelmeztetett arra, hogy nem szabad az időt felesleges dolgokra pazarolni. Tudta, hogy mi a gyenge pontom, hol van szükségem biztatásra és képes volt erőt adni a változtatáshoz.
Az esküvő előtti este a Chábád központi épületének folyosóján álltam. Ahogy a Rebbe kilépett az irodájából és megpillantott, mázál tovot kívánt. Ezután lesétált a lépcsőn a titkára, Groner rabbi társaságában és kilépett a kapun, ahol már várta az autója. Egyszer csak megállt és megfordult. Ekkor Groner rabbi elkiáltotta magát: Meir Shlomo, Meir Shlomo! Én lerohantam a lépcsőn és a Rebbe elé álltam, aki széles mosollyal az arcán várt. Rám mutatott és így szólt. „Bizonyára tudod, hogy a nagyapámról lettél elnevezve”.
Meir Shlomo Junik
