Az ötvenes évek elején, amikor jesivában tanultam, még nagyon kevés vallásos zsidó nyári tábor működött. Sok éven át dolgoztam az egyikben, mely a Camp Agudah nevet viselte. Azt az ott szerzett tapasztalatot felhasználva döntöttem el, hogy ideje lenne egy befogadóbb tábort indítani a Chábád égisze alatt, mely emlékezetes zsidó élményhez juttatná a résztvevőket. Amikor írtam erről a Rebbének, nem kaptam tőle azonnal engedélyt a tervem megvalósításához. Azt írta, hogy egy tábor megalapításához rengeteg idő és energia szükséges, mely elvonna a tanulmányaimtól. Az kérte, hogy hat hónapra tegyem félre a tervemet és peszách után írjak neki úja.
Ettől függetlenül továbbra is folyamatosan a táboron járt az eszem, és peszách után azonnal írtam a Rebbének. Ez alkalommal a titkárától, Mordechai Hodakov rabbitól kaptam választ, melyben a tábor szerkezeti felépítéséhez adott tanácsokat. Azt ajánlotta, hogy alapítsunk egy hivatalos céget, hogy ne terheljen minket személyes felelősség. Emellett találnunk kellett egy idősebb, házas partnert, mert akkor még én is és a társam, Yossi Weinbaum is fiatal jesivahallgatók voltunk. Ez a személy végül Kehos Weiss lett. Amikor mindennel megvoltunk, értesítettük Hodakov rabbit. A Rebbe ezt követően hívatott minket. Amint beléptünk hozzá, a következő kérdést tette fel: „Miért akartok tábort szervezni?”. […] Így feleltem neki: „Egy tábor a legjobb eszköz arra, hogy megismertessük a zsidóságot a gyerekekkel. Még ha valaki vallásos iskolába is jár, az otthoni környezet lerombolhatja, amit tanul. De a táborban töltött egy vagy két hónap során örökre beléjük ivódik, amit tanulnak”. Úgy tűnt, hogy a Rebbe igen elégedett a válasszal, és engedélyt adott a megvalósításra, illetve tanácsokkal látott el, hogy miként válasszuk ki a legmegfelelőbb helyszínt. Azonnal munkához láttunk, mert alig három hónapunk volt már csak júliusig.
Végül Ellenville-ben találtunk egy korábban szekuláris zsidó táborként működő helyet Camp Israel néven, ahol a tulajdonos a visszavonuláson gondolkodott. A Rebbe az áldását adta, így elindítottuk a reklámozást. Rövid idő alatt kilencven gyerek iratkozott be és sikerült felvenni a stáb minden tagját. Készen álltunk az indulásra.
A Chábád központi épületének egyik irodájában, egy kis sarokból intéztem a tábor ügyeit, amikor váratlanul meglátogatott Leibel Groner rabbi, a Rebbe titkára. „Mennyi időt vesz igénybe autóval eljutni a táborba?” – kérdezte. „Úgy két-két és fél óra, a forgalom függvényében” – feleltem. Nem szólt semmit, csak sarkon fordult és elment. Kisvártatva azonban visszatért és a következőt közölte: „A Rebbe egy órán belül úton lesz a tábor felé.”
Ehhez fontos tudni, hogy a Rebbe soha nem hagyta New York városát, mióta átvette a mozgalom vezetését 1950-ben, úgyhogy meglehetősen nagy volt a meglepetés. Ahogy elterjedt a hír az épületben, mindenki jönni akart. Végül egy hosszú autókonvoj indult útnak a táborba, ahol a Rebbe egy fárbrengent, hászid összejövetelt tartott. Olyan fontosnak tartotta az eseményt, hogy az ünnepi selyemkaftánját öltötte magára. Ez 1956. május 26-án, azaz 5716. támuz 16-án történt.
Fontos volt, hogy minél befogadóbb legyen a tábor és a mai napig ez az alapelv. A Camp Gan Israel napjainkban már egy hálózat, mely több mint egymillió táborozót tudhat maga mögött.
A második évben a Rebbe arra kért, hogy találjak egy másik helyszínt, mert az Ellenville-ben lévő egy kissé elhanyagolt állapotban volt. Végül a Catskills egyik legszebb részén, a Swan Lake-nél találtam rá a Ziegler Farmra Azon a nyáron már kétszer annyi táborozónk volt, és a Rebbe ismét meglátogatott minket. Igaz, ekkor már alaposan felkészültünk, mert előre tudtunk a dologról. Azt akartam, hogy a Rebbe működés közben lássa a tábort. Megmutattam neki a gyerekek szállását, a gyerekek az ágyuk mellett állva fogadták őt. A Rebbe minden apró részletre odafigyelt. Amikor beléptünk az ebédlőbe, felfigyelt a kiírásra: „Ne felejtsen el borravalót adni a pincérnek”. Erre kivett némi pénzt a zsebéből és Yossi Weinbaumnak adta, hogy juttassa el a pincéreknek. Sőt, később külön beszélt is a pincérekkel és elmondta nekik, hogy nagyra értékeli a munkájukat. Minden egyes emberrel érzékeltette, hogy mennyire fontos. Fontos lecke volt ez tőle mindannyiunk számára, hogy mindenki felé mutassuk ki a nagyrabecsülésünket.
Az, hogy mennyire jó érzés, amikor megbecsülik az embert, személyesen is tanúsíthatom. Amikor véget ért a látogatás és a Rebbe visszaült az autójába, így fordult hozzám: „Sohasem gondoltam volna, hogy ilyen gazdag programot látok”. Azóta se feledem a szavait, melyekből sok erőt merítettem és a mai napig inspirálnak.
Moshe Lazar rabbi
