Nagyapám, Snéur Zálmán Vilenkin Dnyepropetrovszkban élt, amit akkoriban Jekatyerinoszlávnak hívtak. Abban az időben a későbbi Rebbe is ott élt a családjával. A Rebbe még kisfiú volt – ez az 1900-as évek elején történt –, és két öccsével együtt a nagyapám házába járt tanulni.
Anyám emlékezett rá, hogy ez a három fiú mindig jól öltözötten, tisztán, ápoltan érkezett és nagyon udvariasak voltak. A nagyapám tanult velük a megbeszélt ideig, majd hazamentek. Hogy mennyi ideig folyt ez így, nem tudom.
Egyszer, amikor a Rebbe már fiatalember volt, eljött hozzánk és a nagyapámat kereste. Anyám nyitott ajtót, és mondta, hogy nagyapám nincs otthon. A Rebbe mondta, hogy egy könyvet hozott vissza, amit kölcsönkapott, és biztos akart lenni abban, hogy nagyapám megkapja. Anyám elvette a könyvet, és megköszönte.
A nagyapám gyakran mesélt a Rebbe lakodalmáról, amit
1928-ban tartottak Jekatyerinoszlávban. Bár a Rebbe Varsóban házasodott meg, a szülei nem lehettek jelen, mert nem hagyhatták el a Szovjetuniót. Ezért hazatértük után tartottak egy második ünnepséget is. A nagyapám is ott volt, és egész éjjel táncolt. Még az asztal tetején is táncolt, ami egy jól ismert történet.
A háború után a családunk – nagyapámat is beleértve – elhagyta Európát, és New Yorkban telepedett le. Amikor megérkeztünk, a nagyapám látni akarta a Rebbét. Ez 1955-ben lehetett, de nem vagyok benne biztos.
Ebben az időben a nagyapám már mozgáskorlátozott volt, és nagyon nehezére esett menni és állni. Amikor belépett a Rebbe a szobába, hogy kimutassa tiszteletét, állva maradt, de a Rebbe ragaszkodott hozzá, hogy leüljön. Nagyapám továbbra is állva maradt, mire a Rebbe így szólt: „Sok évvel ezelőtt egymással szemben ültünk az asztal két oldalán, így most is ülhetünk egymással szemben az asztal két oldalán”. Ez meggyőzte nagyapámat, és leült.
A Rebbe nem volt hajlandó megengedni, hogy nagyapám álljon a jelenétében. Később azt mondta az egyik nagybátyámnak, hogy „nagyapám állította a talpára”.
Bár nagyapám a Lincoln Place-en lakott, nagyon közel a Chábád főhadiszállásához, mégis igen ritkán vett részt az ott rendezett haszid összejöveteleken, a fárbrengeneken. Miért? Egyrészt nagyon nehezen tudott járni, másrészt amiatt, ami akkor történt, amikor mégis elment.
Valamelyik nagybátyám kísérte el az ajtóig. Ahogy belépett, a Rebbe felállt. És a Rebbe addig állva maradt, amíg nagyapám le nem ült.
Amikor a Rebbe felállt, természetesen mindenki más is így tett. Mivel nagyapámnak hosszú időbe tellett, mire eljutott a székéig, egy nagy csoport ember állt miatta sokáig. Ugyanígy, amikor távozott, a Rebbe ismét felállt, és vele együtt mindenki más is. Az egész jelenet újra megismétlődött.
Nagyapám rosszul érezte magát amiatt, hogy ennyi embert
felállított, amikor megjött és amikor elment, ezért nem jelent meg gyakran, hogy ne okozzon kényelmetlenséget a Rebbének és haszidjainak.
Nagyapám 1963-ban megbetegedett. Lág báomer volt, ami akkor vasárnapra esett. Értesítettük a Rebbét, hogy nagyapám nincs jól és kórházi ápolásra szorul. Ahogy ezt meghallotta, a Rebbe felhívta a nagynénémet, és így szólt: „Nem bánnád, ha küldenék egy ápolót a kórházba? Azt akarom, hogy napi 24 órában törődjenek vele. Én állom a költségeket. Ezen kívül azt is szeretném, ha egy bizonyos szakorvos is megvizsgálná.”
A nagynéném természetesen beleegyezett, és tolmácsolta családunk háláját.
Ebben az időben én még fiatal voltam, és egy New York-i iskolában tanultam. Emlékszem, hogy a kórházban a nővérek arról sugdolóztak, hogy egy híres orvos látogatott hozzájuk, mert a Rebbe kérésére meg akarta vizsgálni nagyapámat.
Nagyapám egy csütörtökön, késő éjjel hunyt el. Péntek reggel tartottuk a temetést. A Rebbe is csatlakozott a temetési menethez, és eljött egészen a temető kapujáig. A kapuból figyelte a temetést. Végig ott állt a szertartás alatt, s csak akkor távozott, amikor az befejeződött.
Később kaptunk egy telefonhívást. A Rebbe üzente, hogy elnézést kér, amiért nem vett részt a temetési szertartáson. Elmagyarázta, hogy amikor ellátogat a temetőbe, mindig felkeresi az apósa, az előző Rebbe sírját, amit mindig hosszadalmas felkészülés előz meg. Ez alkalommal, mivel nem sokkal a szombat beköszönte előtt voltunk, nem volt ideje felkészülni, és ezért nem akart belépni a temetőbe. Emiatt kért elnézést a családunktól.
Volt két kérése is:
Az egyik az volt, hogy ő akarta kifizetni a sírhely teljes árát. Mivel a zsidó jog szerint ez a család kötelessége, azt kérte, hogy mi csak egy jelképes összeggel, mondjuk egy dollárral járuljunk hozzá, ő pedig kipótolja a többit.
A második kérése az volt, hogy véssék rá nagyapám sírkövére, hogy ő volt a tanára. A Rebbe nyilván tudta, hogy ha a haszidok megtudják, hogy ő volt a tanára, hatalmas tiszteletet mutatnak majd felé. A feliratot apám és nagybátyám fogalmazta meg, majd a Rebbe hagyta jóvá. Azt is felajánlotta, hogy kifizeti a sírkő árának egyharmadát. Nagyon nagy sírkövet állítottak.
Ilyen nagy tiszteletet adott nagyapámnak, aki a gyerekkori tanára volt, amikor még kisfiú volt. Bár ez már nagyon régen történt, a Rebbe soha nem felejtette el, és mindig nagy tiszteletet és hálát mutatott irányában a lehető legkülönbözőbb módokon. Ahogy ő mondta, nagyapám „állította a lábára”.
Raizel Goldberg
Megjelent: Gut Sábesz 20. évfolyam 16. szám – 2018. január 3.
