Velem és a Rebbével történt

Williamsburgban születtem és nőt­tem fel. Mikor kislány voltam, édesapám egy „Malachim” ne­vű, nagyon zárt haszid csoport tag­ja volt, melyben különös módon ügyel­tek a szemérmességre. A fér­fiak sosem néztek nőkre. Egyszer valaki, aki sábeszi étkezést töl­tött nálunk, szalvétát tartott az arca elé, nehogy véletlenül az édesanyámra nézzen. Édesapám vé­gül elhagyta ezt a csoportot, és a Chábádhoz csatlakozott. Ekkor fedeztem fel, hogy a Rebbe mennyire másként viszonyul a lá­nyokhoz és a nőkhöz.

1954-ben a Rebbe rendezett egy nagy farbrengent sábeszkor, ahol hosszú órákig beszélt tó­rai témákról. Tíz éves voltam, és szorosan az ajtó mellett áll­tam. Mikor kisétált és meglá­tott, megkérdezte: „Mondtál már l’chaimot a fárbréngenen?” „Nem” – mondtam. „Miért nem?” – kérdezte. „Mert egy lány nem mond l’chaimot” – válaszoltam. „Miért nem?” – folytatta. Erre már nem volt válaszom, a Rebbe így mosolyogva to­vábbment.

Négy héttel később – szintén sábeszkor – volt a követke­ző alkalom, hogy a Rebbe far­bren­gent tartott. A terem hátsó részében álltam, a férfiak mögött, mi­kor valaki egy poharat adott ne­kem. „A Rebbe küldi neked, ké­ri, hogy mondjál vele egy L’chai­mot.” Így bánt az emberekkel a Reb­be. Emlékezett a párbeszédre, amit egy kislánnyal folytatott, egy hónappal korábban. Emel­kedettebb dolgoknak kellett, hogy szentelje figyelmét, még­is az ilyen kis apróságokra is figyelt.

Egy másik alkalommal a Hav­da­la után a Rebbe mindenkinek ön­tött egy kis bort a serlegéből, s mondott egy rövid áldást ar­ra, akinek éppen töltött. Ezt hívták az áldás poharának, kosz sel brá­chá­nak. A farbrengen a 770 [a lu­bavicsi mozgalom New York-i köz­pontja, mely közismert nevét ház­számáról kapta] első emele­ti kis zsinagógájában volt. Én a hátsó szobában voltam, ahol volt egy kis ablak, ahova felcsimpaszkodtam, és azon keresztül beláttam a helyiségbe.

A farbrengen végén apám is oda­ment, hogy kosz sel bráchát kap­jon a Rebbétől. A Rebbe meg­kérdezte őt, hogy én is ott va­gyok-e, s apám mondta, hogy igen. „Hol?” kérdezte a Rebbe. Édes­apám az ablakra mutatott, ahol ültem. „Hívd le őt is, hogy kap­jon egy kosz sel bráchát.” Így apám intésére lemásztam, a
férfirészre mentem, ahol a Reb­be a kezéből adott egy kosz sel brá­­chát.

Mikor felnőttem, csak akkor ér­tettem meg igazán azt a nagy fi­gyelmességet, amit a Rebbe tanúsított a nők iránt. Egyénként, egyenrangú partnerként bánt ve­lük. A nőket is küldöttnek tekintette és nem csak a küldöttek fe­leségének.

Mikor eljegyeztek, édesanyámmal Chana rebbecenhez men­tünk, a Rebbe édesanyjához, hogy meghívót adjunk át neki az esküvőre. Míg ott voltunk, édesanyám megemlítette ne­ki, hogy miután összeházasodunk, Montrealba fogunk költözni. „Tudom, a fiam mondta már nekem”, válaszolta. Jól esett, hogy annyira törődött velem, hogy még az édesanyjával is beszélt rólam.

Az esküvőnk után elhatároztuk férjemmel, hogy az egyik aján­dékunkat adományként felajánljuk a Rebbe valamelyik szer­ve­zetének. A férjem elküldte a Rebbének, de ő visszaküldte azzal, hogy addig nem tudja el­fogadni, amíg az aláírásom rá nem kerül, jelezve, hogy én is egyetértek az ajándékozással.

Első feladatunk Chabad küldöttként Montreálban akadt, ahol a férjem egy Talmud-Tóra igaz­gatója volt. Időről-időre beszámolókat küldött a Rebbének, hogy miként alakulnak a dolgok. Írt neki az iskoláról, a taná­rok­ról, meg rólam és az osztályom­ról.
Egyszer a Rebbe azt válaszolta, hogy örülne neki, ha én külön írnék neki beszámolókat az én felelősségem alá tartozó dol­gokról, ahelyett hogy a férjem számolna be róluk.

A harmadik gyerekem születésekor az orvos be akarta indítani a szülést, mivel túlhordtam a babát. A férjem hívta a Rebbe iro­dáját, hogy áldását kérje. A szü­lés utáni reggelen a férjemnek egészségi problémája akadt, ő maga szorult kezelésre, s nem hív­ta fel a Rebbét, hogy a gyerek meg­született és minden rendben volt. Még azon a napon felhívtak minket, hogy a Rebbe érdeklődik, mi van velünk, mert nem kapott semmi hírt a szülést ille­tően. Mikor a Rebbe meghallotta, hogy a férjem betegeskedik és nem tud segíteni a kisbaba körül, rögtön instrukciókat adott, hogy valaki várjon otthon, mire hazaérek.

Mikor az idősebb lányom meg­házasodott, kint álltunk a Rebbe szobája előtt a vőlegényével, vár­va, hogy kijöjjön. Szo­kás volt, hogy a Rebbe a saját imakönyvét adat a vőlegények­nek, azt használják az esküvő nap­ján a délutáni szertatás során.

A Rebbe kijött, odaadta az ima­könyvét a vejemnek, áldását adta rá, majd továbbment. Hir­telen megfordult, rám muta­tott és azt mondta neki: „Mivel ő egy kohén lánya, eggyel több trak­tá­tust kell tanulnod a Talmudból, mielőtt feleségül veszed a lá­nyát.” Ekkoriban a Rebbének több tízezer követője volt. Nem szá­zak, nem ezrek, hanem tíz­ez­rek. És emlékezett erre a kis rész­letre, hogy kohén lánya vagyok.

Yehudis Engel