Első alkalommal 1963 végén utaztam el a Rebbéhez egy izraeli jesivatanulókból álló csoport tagjaként. Az út több mint egy hétig tartott. Először hajóval Olaszországig utaztunk, majd onnan vonattal, Franciaországon keresztül Angliába, végül repülővel az Egyesült Államokba. Ahogy megérkeztünk, személyes meghallgatásra mehettem a Rebbéhez. A beszélgetésünk tizenhárom percig tartott, ami igen hosszúnak számított. A Rebbe érdeklődött az egyik rokonom, Árje Levin rabbi iránt, akit csak a „jeruzsálemi cádiknak” neveztek. Emellett hívták a „bebörtönzöttek rabbijának” is, mert gyakran látogatta az angolok által fogva tartott zsidó harcosokat a brit mandátum idejében. „Milyen rokonságban állsz Árje Levin rabbival? Ő az édesanyád apja?” – kérdezte. Miután mondtam, hogy így van, a következővel folytatta: „Már írtam a nagyapádnak, de ara kérnélek, hogy látogass el hozzá és add át neki az üdvözletemet”.
A nagyapám litván jesivákban nevelkedett és nem tartozott a hászidok közé, de a Rebbével közeli kapcsolata volt és nagyra becsülték egymást. Nagyapám különböző kéziratokat küldött a Rebbének, ő pedig a Kehot, a lubavicsi könyvkiadó kiadványait küldte el nagyapámnak. Hazatérésem után az egyik első dolgom az volt, hogy elmentem a nagyapámhoz átadni a Rebbe üdvözletét, amivel hatalmas örömet szereztem neki. Nagyapám volt azon három ember egyike, akiknek a Rebbe minden évben küldött maceszt peszáchra. A maceszeket Jehoszáf Rálbág rabbin, a jeruzsálemi Kiriját Hájovel negyed rabbiján keresztül juttatta el hozzá. Érdekes módon abban az évben, amikor nagyapám elhunyt, a Rebbe csak két adag maceszt adott Rálbág rabbinak. A rabbi megkérdezte, hogy miért csak két csomagot kapott, de a Rebbe nem válaszolt. Nagyapám niszán 9-én, öt nappal peszách előtt hunyt el.
1966-ban megházasodtam, és Kiriját Máláchi lubavicsi negyedében, Náchálát Hár Chábádban telepedtünk le, ott tanítottam a helyi iskolában. Abban az időben a tanárok még verték a gyerekeket, ezért arra kértem áldást a Rebbétől, hogy nekem sohase kelljen fizikai büntetést alkalmaznom. „Legyen kedves és nagylelkű, ne pedig szigorú, mert úgy sikeresebb lehet. Továbbá ezáltal lesz képes befogadni azt az áldást, melynek érdemében egészséges gyermekei születnek” – mondta a Rebbe.
Akkoriban már évek óta házas voltam, de még nem született gyermekünk. Már írtam erről a Rebbének, aki az áldását adta, de ez alkalommal kapcsolta össze először ezt a két dolgot egymással. Ezt követően újabb évek teltek el gyermekáldás nélkül. Ismét ellátogattunk a Rebbéhez, ezúttal tisré hónapban. Az ünnepsorozat végén a Rebbe bort osztogatott, és én is beálltam az egyik sorba. Az volt a szokás, hogy az emberek két sorban várakoztak, és a Rebbe hol erre, hol arra töltött a borból. Miután tehát kaptam a borból, a másik sor felé fordult. Ekkor illett volna továbbhaladnom, de én maradtam a helyemen. Kilenc év telt el az esküvő óta, és a Rebbe áldása még mindig nem hozott gyümölcsöt. Új áldást akartam kérni. Amikor a Rebbe visszafordult, elmondtam a kívánságomat. „Adja Isten, hogy szíve minden kívánsága teljesüljön” – felelte. Én azonban annyira el voltam keseredve a gyermektelenségtől, hogy továbbra sem mozdultam. Valami konkrétabb ígéretre vágytam a Rebbétől.
Amikor ismét felém fordult, még mindig ott várakoztam és megismételtem a kérésemet. „Miért vitatkozik velem?” – kérdezte a Rebbe. Nem igazán értettem, hogy mire utal, de felfogtam, hogy ideje továbblépnem. Egy év elteltével lányunk született. Ekkor megértettem, hogy a Rebbe áldásának elhangzásakor a dolog már eldöntetett, és nem volt szükség arra, hogy megismételje.
Nem sokkal később, Istennek hála, egy fiunk is született. Hamarosan már két gyermekünkkel álltunk a Rebbe előtt. A Rebbe megkérdezte a lányunkat, hogy gyújt-e szombati gyertyákat és ad-e előtte pénzt jótékony célra. A beszélgetés közben egyszer csak önkéntelenül felkiáltottam: „Rebbe, ezek a maga gyermekei”. A Rebbe elmosolyodott, majd így szólt: „Az egész zsidó nép Isten gyermeke”.
A találkozó végén a Rebbe öt egydolláros bankjegyet adott át a feleségemnek. Amikor látta, hogy öt dollárt kapott, egyet vissza akart adni, mert azt hitte, tévedés történt, hiszen csak négytagú volt a családunk. A Rebbe azonban nem vette vissza a dollárt. A feleségem akkor egy újabb terhesség legelején volt, ami még egyáltalán nem látszott és amiről még senkinek sem szóltunk. A Rebbe viszont tudta és ezért adott még egy bankjegyet. „Nem véletlenül adtam” – mondta mosolyogva.
Elchánán Jakobovec
Megjelent: Gut Sábesz 26. évfolyam 45. szám – 2024. július 18.
