Férjem, Samuel Schrage a hatvanas és hetvenes években közösségi aktivista volt Brooklynban. Akkor vetette bele magát a munkába, amikor a Crown Heights városrészben tanuló jesivabóchereket többször megverték a szomszédos negyedben működő bandák tagjai, egy esetben pedig saját otthonában támadtak késsel egy zsidó asszonyra. A férjem a polgármesterhez fordult segítségért, akitől azt a választ kapta, hogy a közrend biztosítására nem áll rendelkezésre elég rendőr. Ekkor alapította meg férjem a Maccabees (makabeusok) nevű szervezetet, mely az utcákon járőrözött. A dolognak híre ment, még a The New York Times is írt róla.
A „makabeusok”-at főleg haszid zsidók alkották. Autókkal járták be Crown Heights utcáit. Fegyvereik nem voltak, csupán rádió-adóvevőik és reflektoraik. Ha valamilyen atrocitással találták szembe magukat, értesítették a rendőrséget, és ellátták a sebesülteket a helyszínen, amíg segítség nem érkezett.
Ezzel együtt a férjemet abban az időben sokan kritizálták. Elsősorban azért, mert az önkéntes őrjárat fogalma még ismeretlen volt akkoriban. Sokan azt gondolták, hogy a résztvevők önbíráskodnak, és a saját kezükbe veszik a törvényt. Helyi zsidók is szép számmal voltak az ellenzők között.
A férjem ezért elment a Rebbéhez. „Ha kívülről kritizálnak, azt kibírom, de ha a saját népem tagjai vádaskodnak, azt nem tudom elviselni. Ez nagyon bánt. Inkább feloszlatom a makabeusokat” – mondta. „Ne oszlasd fel, tedd erősebbé!” – válaszolta a Rebbe.
A férjem megfogadta a Rebbe tanácsát, és idővel ő lett a New York-i Városnegyedek Akcióprogram vezetője, valamint a politikai életbe is bekapcsolódott. John Lindsay polgármester őt nevezte ki a városháza ifjúsági bizottságának élére, amiben Abraham Beame polgármester is megerősítette.
Legyen szó politikáról vagy magánéletről, a férjem egy lépést sem tett anélkül, hogy a Rebbe áldását ne kérte volna.
Ez volt az, ami a mindig hatalmas benyomást tett rám a Rebbével kapcsolatban, általános nagysága mellett: az emberi oldala.
Idővel a férjem tevékenysége egészen ismert lett, és Mr Bűnüldözőnek kezdték hívni. Egyfajta népi hős vált belőle. Éppen ezért sok, választásra készülő politikus igyekezett megszerezni a támogatását. Természetesen a Rebbe jóváhagyására és áldására is számítottak.
Emlékszem, amikor Robert (Bobby) Kennedy indult az elnökválasztáson. Felvette a kapcsolatot Smuéllel, aki elvitte őt a Rebbéhez. A találkozó alkalmával Smuél azokat az arany mandzsettagombokat viselte, melyeket tőlem kapott az esküvőnkön. Nem tudom, hogyan, talán az izgalomtól, az egyiket elvesztette. Mivel ez nagyon bánotta a férjemet, Kennedy képes volt négykézlábra ereszkedni, és a padlón kúszni, amíg meg nem találta.
A találkozón Kennedy megkérdezte Smuélt, hogy miben nyújthatna segítséget. A férjem továbbította a kérdést a Rebbének. „Igen, van valami, amiben segíthetne. Két zsidó ül egy szovjet börtönben, amiért zsidóságot tanítottak. Ha ki tudná hozni őket onnan, az nagy segítség lenne.” – felelt a Rebbe.
Kennedy megígérte, hogy megteszi. Két hét múlva telefonált Smuélnek és ezt mondta: „Van egy jó és egy rossz hírem. A jó hír az, hogy ki tudom őket hozni a Szovjetunióból. A rossz hír pedig, hogy nem tudom idehozni őket az Egyesült Államokba.” Ez hihetetlen dolog volt. Az egykori amerikai főügyész el tudja intézni, hogy két zsidó kiszabaduljon a szovjet fogságból, de a Külügyminisztérium néhány antiszemita munkatársának köszönhetően azt már nem, hogy be is engedjék őket az Egyesült Államokba. A férjem nem volt hajlandó elfogadni ezt a választ. Felhívta a Külügyminisztériumot, és megfenyegette őket, hogy a sajtó elé tárja a történetet. A Külügyminisztérium végül meghátrált, és beengedték azt a két zsidót az országba.
Bobby Kennedy nem az egyetlen nem-zsidó volt, aki a férjemen keresztül találkozott a Rebbével. Ilyen volt még Ed Joyce, aki akkoriban egy népszerű televíziós műsort vezetett, majd később a CBS News társaság igazgatója lett. A férjem később elmesélte, hogy az a találkozó több mint két órán át tartott. Ed Joyce a következő kérdést tette fel a Rebbének: „Ha a zsidó a választott nép, akkor milyen szerepe lehet egy olyan nem-zsidónak, mint például én?” A Rebbe így felelt: „Mindenkinek megvan a maga saját feladata. Ha mi nem tesszük meg a magunkét, akkor mások sem tudják megtenni az övékét. Ez olyan, mint a test és a testrészek. Ha oda akarsz lépni valamihez, hogy megfogd, a lábadnak oda kell vinnie téged, majd a kezednek meg kell fognia azt a dolgot. Másképpen nem működik. Nem hagyhatod egy helyen a lábadat és egy másik helyen a kezedet. Ezen az elven működik a világ, és minden embernek megvan a maga küldetése, amiért a világra jött. Mindenkinek el kell végeznie a maga feladatát, hogy mások is elvégezhessék az övékét”.
Ed Joyce-nak nagyon tetszett a válasz.
A férjem 1977-ben szívrohamot kapott, és 44 éves korában meghalt. Ez éppen a fiunk bár micvája előtt történt, ezért elhalasztottuk az ünnepséget.
A haláleset után harminc nappal, a slosim elteltével meglátogattam a Rebbét a fiaimmal. A gyerekek tudták, hogy mennyire össze voltam törve, ezért az egyikük így szólt a Rebbéhez: „Rebbe, kérlek, az anyámat áldd meg először, neki nagyobb szüksége van rá”. Igaza volt, szükségem volt rá. Kétségbe voltam esve.
A Rebbe ezt mondta: „Ha hallgattok anyátokra, az lesz számára a legnagyobb áldás.” Ez nagyon sokat jelentett a számomra, mert nem tudtam elképzelni, hogy miként leszek képes felnevelni őket egyedül. Ránéztem a Rebbére, és a szeméből áradó kedvesség miatt úgy kezdtem el vele beszélni, mintha az apám lett volna. A Rebbe sok időt szánt rám, meghallgatott és tanácsokat adott. Rendkívül rossz állapotban léptem be hozzá, és egészen más emberként jöttem el tőle. Nagyon megnyugtatott.
Ezt követően minden egyes haszid összejövetelen, amin a fiam részt vett, a Rebbe egy darab süteményt és egy kevés bort adott neki, hogy adja át nekem. Mindig azt mondta: „Ez itt az édesanyádé”. Nagyon sok erőt adott, hogy tudjam: nem vagyok egyedül, a Rebbe mindig gondol rám, és nem feledkezik meg az özvegyasszonyról.
Ms. Rose Schrage
Megjelent: Gut Sábesz 20. évfolyam 25. szám – 2018. március 4.
