Tel-Avivban születtem, 1945-ben. Anyám vallásos családból származott, az apja Jeruzsálemben volt rabbi, de apám idegenkedett a vallástól. Ez idővel megváltozott – a Rebbének hála.
Anyám kívánságára vallásos oktatásban részesültem. Amikor sorozásra került sor, kiderült, hogy éppen túl sok lány jelentkezett fegyveres szolgálatra, így én polgári szolgálatra jelentkeztem. A vallásos Éjn Hánáciv kibucba vezényeltek, és a szolgálatom letelte után is ott maradtam. Ott ismerkedtem meg a férjemmel és a kibucban alapítottunk családot.
Úgy döntöttünk, hogy igyekszünk a lehető legszigorúbb ortodox életmód szerint élni, amiért a gyerekeinket gyakran csúfolták. Egy idő múlva ezt már nem tudtuk elviselni, ezért eldöntöttük, hogy továbbállunk. Úgy döntöttem, hogy a költözés előtt még ellátogatok New Yorkba a Rebbéhez, és az áldását kérem. Ez 1976-ban történt, egy hónappal ros hásáná után.
Az őszi ünnepek után magánmeghallgatáson fogadott a Rebbe. „Azért jöttem, hogy az áldását kérjem a kibucból való elköltözésünkre” – mondtam. A Rebbe így felelt: „Maradjanak a kibucban, mert ez az önök küldetése. Konfliktusokkal kell majd szembenézniük, és én azt kérem, hogy mindig mosolyogjon, amikor ilyen helyzetbe kerülnek”.
A Rebbe ezután megkérdezte, hogy kaptam-e a dollárokból, amit korábban osztogatott. Mondtam, hogy kaptam, de sajnos ellopták a táskámat a benne lévő 14 egydollárossal együtt. Erre a Rebbe elővett 14 dollárt és átadta. Azt is kérte, hogy helyezzek el egy adománygyűjtő perselyt a kibucban. „Én szeretnék az első lenni, aki adakozik” – mondta, és átadott 300 izraeli lírát.
Mielőtt Amerikába utaztam volna, elmondtam a gyerekeknek, hogy elhagyjuk a kibucot, s ők már készen álltak a költözésre. Amikor hazatértem, elmagyaráztam nekik, hogy mi volt a Rebbe kérése. Elmondtam nekik, hogy a mi feladatunk példát mutatni a szomszédainknak és a barátainknak. Egyikük sem kérdezett semmit, hanem azonnal elfogadták a Rebbe kérését.
Minden két hétben levelet írtunk a Rebbének, még a gyerekek is. Egyszer a kislányom színes zsírkrétával rajzolt a Rebbének és kérte, hogy tegyük be a borítékba. „A Rebbe érteni fogja” – mondta a férjem.
Nem sokkal később a lányom választ kapott a Rebbétől: „Megkaptam a gyönyörű rajzot, amit küldtél nekem” – írta, és áldásokkal árasztotta el a lányomat.
A Rebbe leveleit albumban gyűjtöttük, és sok erőt adtak a számunkra. Ahogy a Rebbe jósolta, nem kevés konfliktussal is szembe kellett néznünk. A lányom volt az egyetlen lány az osztályában, aki szoknyát viselt és nem nadrágot. Emiatt sokszor csúfolták, és ő gyakran jött haza sírva. Ilyenkor letöröltem a könnyeit, adtam neki egy pohár vizet és elővettem neki a Rebbe levelét. Ez mindig megnyugtatta, mert megértette, hogy fontos küldetést teljesít.
A kibucbeli élet más nehézségekkel is járt. Például minden évben el akartam menni a Chábád Netánjában rendezett női konferenciájára, de nem volt pénzem buszjegyre. Volt, hogy még beszélni is felkértek, de vissza kellett utasítanom. Szégyelltem elmondani, hogy miért nem tudok részt venni.
1986-ban megírtam a Rebbének, hogy mennyire szeretnék ott lenni a konferencián, de nincs pénzem az útiköltségre. Nem sokkal később megcsörrent a telefon és a Rebbe titkára, Binyomin Klein rabbi volt a vonalban: „A Rebbe pénzt küld önnek valakivel, aki Izraelbe utazik”. A konferenciára való jelentkezés határideje azonban már elmúlt, így el kellett magyaráznom a szervezőknek, hogy maga a Rebbe szeretné, hogy ott legyek.
Azóta egy konferenciát sem hagytam ki, mert tudom, hogy a Rebbének is fontos lenne, hogy ott legyek. Mindig azt éreztem, hogy ő tudja, hogy mi a legjobb a számomra, éppen, mint egy édesapa.
Ziva Pash
Megjelent: Gut Sábesz 21. évfolyam 38. szám – 2019. május 30.
