1951-ben találkoztam először a Rebbével. Ez közvetlen az után volt, hogy elfogadta a Chábád mozgalom vezetését, és a Rebbeséget. Ekkor a Yeshiva University középiskolájának, a Brooklyn Talmudic Academynak voltam a tanulója, ami a Bedford Avanue és a President Street sarkán volt. Ezekben az években a legjobb barátomat Tzvi Gronernek hívták, aki a Rebbe titkárának, Yehuda Leib Groner rabbinak volt az unokaöccse. Így, ha bácsikájával szerettünk volna találkozni, mindig a 770 felé vettük az irányt. Ilyenkor mindig vittünk szendvicseket, s az egész ebédidőt vele töltöttük. Ezeken a látogatásokon a Rebbével is többször volt alkalmunk beszélgetni. Ez még az előtt volt, hogy világ szinten ismertté vált volna, mikor még aránylag fiatal volt. Találkozásainkon mindig megkérdezte, hogy a Talmudnak éppen melyik részét tanuljuk, majd beszélt nekünk egy kicsit zsidó filozófiáról is. Habár ezek nagyon rövid találkozások voltak, ezen rövid idő alatt is mindig le tudott nyűgözni milyen műveltséggel rendelkezik, és hogy mennyivel többet tud a tanáraimnál akik az iskolában tanítottak. Mindig nagyon vártam ezeket az alkalmakat.
Legközelebbi hosszabb találkozóm a Rebbével jóval ezután, 1970-ben történt. Ekkor Justice Arthur Goldbergnek voltam az asszisztense, aki akkoriban a kormányzói tisztségért volt versenyben New York államban. Megkért, hogy szervezzek le neki egy találkozót a Rebbével. Így tettem. Mikor a Chábád központba értünk, úgy terveztem, hogy míg ők a Rebbe szobájában beszélgetnek, én kint fogok várni rájuk. De nem így történt, mert legnagyobb meglepetésemre a Rebbe engem is behívott a megbeszélésre. Hosszú találkozó volt, egy órán keresztül tartott. A Rebbét nagyon érdekelte Justice szerepe az ENSZ-ben, melyet 1967-ben, a hatnapos háború során töltött be.
Abban az időben Justice, aki egyébként zsidó volt, és Izrael Állam nagy támogatója, teljesen véletlenül az ENSZ Biztonsági Tanácsában is pozíciót töltött be. Ekkor bocsátotta ki az ENSZ a „242-es határozatának” vázlatát, ami a békéhez vezető út lényegi lépéseit és eszközeit tartalmazta. Bár részletesen megbeszélték az akkoriban történt eseményeket, érdekes módon mégsem volt politikai jellege a beszélgetésnek.
Justice nem jóváhagyást kért a Rebbétől, inkább tanácsokért folyamodott hozzá New Yorkot, illetve a zsidó közösségeket, azon belül is főleg a Chábádot illetően, ugyanis abban az időben még nem igazán volt ismerős Brooklynban. Nagyon érdekes, gondolatébresztő beszélgetés volt. Én leginkább csak hallgattam, és igyekeztem mindkettőjüktől tanulni. Emlékszem, a Rebbe sürgette Justice-t, hogy ismerje meg jobban a közösséget, s azt, hogy kik a választói, támogatói. Továbbá figyelmeztette, hogy amennyiben a zsidó közösségekről van szó, kerülje a sematikus gondolkodást, s ne higgye, hogy az egyik közösség szükségszerűen olyan, mint a másik. Kiemelte például, hogy Manhatten és Brooklyn nagyon különböző, s a brooklyni közösséget is jobban meg kell ismernie.
Ezt követően még egyszer találkoztam a Rebbével, a Szovjetunióba tett rendszeres utazásaim kapcsán. Az 1970-es, 1980-as években gyakran utaztam oda, hogy segítsem az ott élő és folyamatos megpróbáltatásokon keresztülmenő zsidók életét.
Szinte mindenki ki volt téve valami üldöztetésnek. Azok, akik Izraelbe próbáltak emigrálni, vagy akik csak a vallásukat szerették volna gyakorolni, sőt még azok is, akik csak érdeklődtek a zsidó történelem iránt. Igyekeztem valahogy mindig hatással lenni az ellenük folyó eljárásokra, ügyekre, hogy valamelyest csökkenthessem a viszontagságaikat. Ezen erőfeszítéseim olyan sikeresek voltak, hogy még a Szovjetunió főügyészével is sikerült személyesen találkoznom.
Azt akartam elérni, hogy egy ponton összeköthessük a Chábád ottani erőfeszítéseit az én csapatom ténykedéseivel. Ez egy idő után sikerült is, amit óriási sikernek könyveltem el. A Rebbe külön engem kért meg erre a feladatra, mert tudta, hogy képes vagyok a lehető legdiszkrétebben működni, nem keltve túl nagy feltűnést, ami esetleg intenzívebb ellenállást váltana ki a szovjet oldalról. Úgy gondolta, hogy ez a legjobb módja a szovjet zsidóság megsegítésének. Küldetésemre áldását adta, s bár ez után már nem találkoztunk túl sokszor, de továbbra is állandó levelezésben maradtunk.
Ezek közül különösen emlékezetes maradt számomra az a levélváltás, melyet az akkori szenátorral, Jesse Helmssel kapcsolatban folytattunk. Nagyon elkötelezett voltam a polgári és az emberi jogok iránt, s úgy éreztem akkoriban, hogy ezeknek az értékeknek Jesse Helms az egyik fő ellensége. Egyszerűen megfogalmazva, ő mindenben az ellenkezőjét képviselte mint amit én.
1984-ben Jesse Helms abban a megtiszteltetésben részesült, hogy egy Washingtonban rendezett Chábád-fogadásra kapott meghívást, melyet az „Oktatás Napjának” a tiszteletére rendeztek. A hír meglepett, és őszintén szólva egy kis keserűséget is éreztem. Írtam egy nagyon udvarias levelet a Rebbének, amiben érdeklődtem, hogy mivel érdemelte ki egy olyan ember, mint Jesse Helms, azt a megtiszteltetést, hogy meghívást kapott egy ilyen rendezvényre. Egy olyan ember, aki ellene van a különböző társadalmi csoportok integrációjának, ellene van a meleg jogoknak, a nők jogainak. A Rebbe egy nagyon mélyen látó levélben küldte el válaszát. Azt írta, hogy Jesse Helms nem megtiszteltetésben részesült, egyszerűen csak egyike volt azon kormányt képviselő szenátoroknak és képviselőknek, akik meglátogatták az eseményt. Majd írt egy hosszú utóiratot, melyben kifejtette, milyen fontos, hogy hatni tudjunk másokra, hogy azok jó ügyek iránt köteleződjenek el. Mindenkire, de különösen politikusokra, akik sokszor nem meggyőződésből, hanem célszerűségből beszélnek és cselekednek. Továbbá figyelmembe ajánlotta, hogy hallgassam a híreket, hogy esetleg látok-e bármi változást a személye politikai viselkedésében vagy stílusában. Nem sokkal ezt követően Jesse Helms az egyik nagy befolyással bíró tagja lett az Egyesült Államok Külföldi Kapcsolatok Bizottságának Szenátusának, s ezzel együtt az egyik legnagyobb támogatója lett Izraelnek és úgy általában a zsidó ügyeknek. Ezek után nyilvánvaló volt számomra, hogy milyen óriási hatással volt a Rebbe Jesse Helmsre, akik addig teljesen elzárkózó és konzervatív volt, most meg egyszer csak a Zsidó Állam nagy támogatójává avanzsált. Ez azt is híven tükrözte, hogy milyen sokféle emberre, csoportra volt képes hatni. Ebben az esetben egy déli keresztény viselkedésére volt nagy hatással, akiről kiderült, hogy egyébként szerette Izraelt, csak ez a szeretet valahogy rejtve volt eddig a felszín alatt. De a Rebbe feltárta ezt a szeretetet, s Jesse Helms képes volt a saját keresztény hátterén keresztül felismerni, milyen fontos Izrael támogatása. Ez ténylegesen megmutatta, hogy a Rebbe hatása mennyivel messzebb is elér, jóval a közösségén túlra.
1994-ben bekövetkezett halálakor nagyon sokan kétségbeestek. Mindenki a mozgalom jövőjéért aggódott. De a Rebbe előrelátó volt, s már mindent jó előre megtervezett és bebiztosított. S ma, a mozgalom nem csak hogy tovább él, de folyamatosan növekszik, terjeszkedik a világ minden szeglete felé. Ékes példája ennek Zarchi rabbi esete. Mikor Hirschy Zarchi rabbi először állt elő azzal az őrült ötlettel, hogy nyissunk Chábád-házat a Harvardon, senki sem hitte, hogy ez megvalósítható. A Harvard a világ intellektuális fellegvára, a Chábád meg inkább érzelmi-spirituális dimenzión közvetíti a tanításait, így nem gondoltuk, hogy a kettőt össze lehet hozni. Mára mégis elmondhatjuk, hogy 350 év után, a chochma, bina és dáát [ezeknek a kezdőbetűi adják a Chábád szót – a szerk.] – azaz a bölcsesség, értelem és tudás is beköltözött az egyetemi élet mindennapjaiba. És én mondom, erre sosem volt akkora szükség mint manapság. Zarchi rabbi pótolta azt, ami hiányzott a Harvardról: a lelket, héber szóval nesámát. Egy olyan helyen, mint a Harvard, rengeteg nagyon jól képzett, értelmes ember van. Ám gyakran valami mégis hiányzik a személyiségükből: a transzcendenciára való érzékenység, az, hogy képességeinket egy pont után valami magasabb érdek szolgálatába kell állítanunk. Olyannak a szolgálatába, ami túlmutat rajtunk. A Rebbe tanításait követve Zarchi rabbinak sikerült lelket, spiritualitást vinnie a harvardi közösségbe.
Alan Dershowitz amerikai ügyvéd, szerző, egyetemi tanár. 1967 óta tanít jogot a Harvardon. Az interjút Manhattanben adta, 2014 májusában.
Megjelent: Gut Sábesz 19. évfolyam 37. szám – 2017. június 16.
