Az 1970-es években édesapám, Nash Kestenbaum volt az elnöke az Ifjú Izrael nevű szervezetnek és ebben a minőségében többször is kapcsolatba került a lubavicsi Rebbével.
Apámnak nagyon fontos volt, hogy a gyökereitől elszakadt zsidóságnak segítséget nyújtson, ám mivel ez nem tartozott szigorúan az általa irányított szervezet profiljába, jobbnak látta ezt a Chabadon keresztül intézni. Így lett apám a Chabad, és ezzel együtt a Rebbe egyik fő támogatója.
Emlékszem, a Rebbe számos feladatot bízott rá. Még gyerek voltam, de azt fel tudom idézni, hogy rendszeresen járt le Albanyba, New York Állam kormányának székhelyére, s visszafelé mindig betért a Rebbéhez, és órákig beszélgettek.
Tudom, hogy apám komoly adománygyűjtéseket is szervezett kifejezetten a Rebbe kérésére a Chabad Közép- és Dél-Amerika országaiban tett erőfeszítéseinek anyagi támogatására. Kóserkonyha-láncot hozott létre az egyetemi kampuszokon az Ifjú Izrael neve alatt.
Igaz, elsőre apám nem akart eleget tenni a Rebbe kérésének, mondván, hogy már így is elég dolga van. Ám a Rebbe nem tett le tervéről, s időről-időre győzködte. A dolog odáig jutott, hogy egyszer a Rebbe felmutatott apámnak egy tizenhárom egyetemből álló listát, s azt mondta: „Mindent elrendeztem. Személyesen. Minden le van szervezve. Egyeztettem a dékánokkal, s már a konyhákban is minden nyitásra kész állapotban van. A szakácsok is megvannak. Tőled csak az Ifjú Izrael nevét és anyagi támogatását kérem.”
Ezt hallva már apám is kötélnek állt. Azt mondta: „Tényleg nem akartam elvállalni, de hogy mondhatnék nemet, ha a Rebbe személyesen rendezett el mindent?”
Ezekben a városokban még a Chabad kötődésű emberek sem tudták, hogy ezeket a konyhákat kifejezetten a Rebbe kérésére nyitották meg és hogy ennek volt köszönhető az olajozottabb együttműködés a két szervezet között.
Apám egyszer egy adományozásra buzdító előadást tartott a Long Beach-i Héber Akadémián, ahová engem is magával vitt. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a beszéd közepén a családi tisztasági törvényekről és a gyermekvállalás fontosságáról kezd beszélni,.
Az előadás végén megkérdeztem: „Miért kezdtél ezekről beszélni, nem azért jöttél, hogy adományt gyűjts?” Azt felelte, hogy mind a Rebbe, mind Rav Soloveitchik arra kérte, hogy járja be Észak-Amerikát, s kampányoljon a családi tisztasági törvények betartása és a gyermekvállalás mellett, hogy ne szakadjon meg a zsidó folytonosság.
Apámnak számos hosszú találkozója volt a Rebbével, de a beszélgetések részleteit szinte sosem osztotta meg senkivel. Még akkor sem, mikor nyíltan megkérdezték: „Miért voltál ilyen hosszú ideig a Rebbénél? Mit mondott neked?” Azon a véleményen volt, hogy egy átlagos ember sosem tudja szavakban visszaadni azt, amit egy nagy Tóra-tudóstól hallott.
De van egy történet, amit mégis csak elmondott nekem, s ezt szeretném most megosztani.
1973-at írunk, mikor apám a jom kipuri imát vezette a zsinagógájában, azonban hirtelen szörnyű hírrel szakították félbe: megtámadták Izraelt, azonnal menjen Washingtonba.
Félbeszakította az imát, s egy rendőr kíséretében a helyi kórház tetejére sietett. Egy helikopter várta indulóban a Kennedy reptérre, hogy elérhesse a washingtoni járatot.
Mikor Washingtonba ért, rögtön találkozott Nixon vezérkari főnökével, meg egy sor tábornokkal, mindenkivel, akire szükség volt ebben a kritikus helyzetben. Apámnak az volt a feladata, hogy szervezze meg fegyverek és katonai felszerelések légi úton történő elszállítását Izraelbe.
Mikor a Rebbét értesítette a történésekről, ő azt mondta: „Ne aggódj, minden rendben lesz. A sereg egészen Damaszkuszig fog nyomulni.”
Apám erre óvatosan annyit mondott, hogy a helyzet nem tűnik túl biztatónak, s hogy jelenleg az ország léte van veszélyben.
De a Rebbe továbbra is ragaszkodott véleményéhez: „Izrael talpra áll, s sikert arat. Egészen Damaszkuszig fognak menetelni.”
Apám ezt követően megnyugodott, hogy végső soron biztos minden rendben lesz, ha a Rebbe azt mondja. Mikor a háború véget ért, apám felhívta a Rebbét, s megkérdezte: „Na, kinek volt igaza? Nem mentek Damaszkuszig, negyven kilométerrel előbb megálltak.” Erre a Rebbe nagyon feldühödött. Azt mondta: „Az én hibám hogy Henry Kissinger közbelépett és megállította őket?”
Henry Kissinger volt akkoriban a Nixon-kabinet külügyminisztere. „Az én hibám, hogy Henry Kissinger nem engedte őket tovább menetelni? Ha ő nem lép közbe, a sereg Damaszkuszig menetelhetett volna. El tudod képzelni, mi lett volna, ha beveszik Damaszkuszt is, ami az ő örök tárgyalási alapjuk, az adu-ászuk? Örökre béke lett volna.”
Dovid Kestenbaum
Megjelent: Gut Sábesz 19. évfolyam 21. szám – 2017. február 27.
