Történetem a Marylandi Egyetemen kezdődik, ahol mérnöknek tanultam. Ott kerültem először kapcsolatba a Chábád-mozgalommal. Bár a szüleim nem voltak vallásosak, a zsidó hagyományok fontosak voltak a család számára. Az egyetemen főleg zsidó barátaim voltak és időnként részt vettem a Hillel diákszervezet programjain. 1964-ben ajánlotta két barátom, hogy nézzek körül a Chábád háza táján is. […] rendkívül üresnek éreztem magam belül, valami nagyon hiányzott. Így tehát hallgattam a barátaimra, és sávuotra New Yorkba utaztam. Ahogy beléptem a Chábád főhadiszállására, azonnal magával ragadott az az izgatott hangulat, ami átjárta a levegőt. Olyan érzés volt, mintha a színáj-hegyi kinyilatkoztatás csupán tíz perccel korábban történt volna.
[…]
A sávuoti élmények hatására a nyáron részt vettem a Chábád egyik oktatási programjában, majd az ősszel visszamentem az egyetemre. Tanulni azonban nem tudtam, hiába ültem a könyvek fölött. Állandóan azon járt az eszem, hogy vissza kell térnem New Yorkba. Levélben kértem tanácsot a Rebbétől. […] Mivel egy ideig nem érkezett válasz, összecsomagoltam és elutaztam a Chábád központjába. Ott várt a Rebbe levele. A következőt írta: „A jót sajnos nem mindig könnyű elérni. Általában minél vonzóbb egy dolog, annál nehezebb megszerezni. Így tehát, ha valaki különösen nagy nehézségekkel találja szembe magát, az már önmagában azt mutatja, hogy a vágyott dolog nagyon értékes. Gyakorlati tanácsként a problémájára azt javaslom, hogy tanácskozza meg a dilemmáit a barátaival. Olyan személyekkel, akik istenfélők és akiknek részletesen el tudja magyarázni a problémáit vagy akik elég jól ismerik önt és a helyzetét”.
Bár én akkor már eldöntöttem magamban, hogy otthagyom az egyetemet, egy barátom véleményét azért kikértem. Ő azt mondta, hogy írjak újra a Rebbének, és magyarázzam el részletesebben a helyzetemet […] a Rebbe azonnal válaszolt. Többek között azt is megírta, hogy miért nem elégítettek ki a világi tanulmányok: „Egy zsidó nem érezheti magát elégedettnek addig, amíg a lelki szükségleteiről nem gondoskodott”. Helyes volt tehát a megérzésem: ahhoz, hogy elégedettséget érezzek, Tórát kell tanulnom.
A jesivában töltött idő alatt gyakran írtam a Rebbének. Hihetetlen, hogy milyen kedvesen fogadta folyamatosan érkező leveleimet, és mindig talált időt arra, hogy válaszoljon. Már közel egy éve tanultam a jesivában, amikor elérkezett a huszonharmadik születésnapom, és ez alkalommal személyesen fogadott a Rebbe, ahogy akkoriban szokás volt. A beszélgetés során megemlítettem, hogy aggódom a jövőbeni megélhetésem miatt. Azt fontolgattam, hogy a jesiva mellett beiratkozom valamilyen esti kurzusra, hogy legyen a kezemben világi végzettség is. A Rebbe azonban nem találta jó ötletnek, hogy a tóratanulás mellett másra is fordítsak energiát, ilyen rövid idővel a jesivabeli tanulmányaim megkezdése után. Az aggodalmaimra utalva pedig a következőt mondta: „Jelenleg az Örökkévaló úgy hárommilliárd olyan emberről gondoskodik, akik nem végeztek egyetemet. Önről is gondoskodni fog”. A beszélgetés végén a Rebbe megáldott, hogy továbbra is Tórát tanuljak. Amikor kiléptem a szobájából, még utánam szólt mosolyogva: „Ne aggódjon, minden rendben lesz”.
[…]
Emlékszem, a Rebbe azt tanította egy hászid összejövetelen, hogy egy tanár számára ne csak az legyen a fontos, hogy hány oldalt vett át a diákokkal a tananyagból, hanem az is, hogy megérintse a gyermekek lelke mélyén lévő isteni szikrát is. Ez különösen fontos az óvodapedagógiában, mellyel több mint negyven éven át foglalkoztam. Mindig arra törekedtem, hogy felizzítsam a gyerekek lelkében lévő isteni szikrát és erősítsem az istenfélelmüket. Úgy hiszem, hogy a Rebbe áldásának köszönhetően sikerrel jártam.
Shmarya Katzen rabbi
