Amikor 1941-ben elérte a háború az otthonunkat Harkovban, Szamarkandba menekültünk. Öt év elteltével ismét útra keltünk, hogy elhagyjuk a Szovjetuniót és találkozhassunk a Rebbével. Először Lengyelországba mentünk, majd Németország és Franciaország következett. Végül 1950-ben, másfél évnyi kubai tartózkodás után végre beléphettünk az Egyesült Államokba.
Hat évvel később, tizennyolc éves koromban már az eljegyzésemet ünnepeltük. Yaakov, a vőlegényem Brazíliában nőtt fel. A szülei még ott éltek és mindenképpen az Egyesült Államokba akarta hozni őket, mert Brazíliában rendkívül nehéz volt vallásos életet élni.
Amikor a házasodás mellett döntöttünk, ellátogattunk a Rebbéhez, hogy az áldását kérjük. Az élmény élénken él az emlékezetemben. A Rebbe asztalával szemben két szék állt a látogatói számára. Mi a székek mögött álltunk. Megáldott bennünket, majd azt kérte, hogy legyünk a küldöttei Brazíliában. Kis híján elájultam. Annyi mindent kellett kiállnunk, hogy végre Amerikában élhessünk és a Rebbe azt kérte, hogy költözzek tovább.
„Ne aggódjon, jól fogja érezni magát” – biztatott a Rebbe, miután látta, hogy mennyire elsápadtam. Elfogadtam a felkérést, de rendkívüli módon nyomasztott az előttem tornyosuló kihívás.
A Brazíliába szól repülőjegyeket magunk fizettük az esküvőn kapott pénzből. Mivel Rio de Janeiróban élt néhány vallásos zsidó, először oda utaztunk.
Éppen a nevezetes karnevál idején érkeztünk meg, ami nagyon vad képet mutatott az országról. A hotelszobában ülve azon morfondíroztam, hogy mihez kezdek majd egy ilyen távoli vidéken.
Nem sokkal a Rióba való érkezésünk után nyitottunk egy délutáni iskolát az otthonunkban. A férjem bejárta a különböző városrészeket és ott toborzott gyerekeket, én pedig meleg ebéddel vártam őket. Ez nem volt könnyű feladat a számomra, mert korábban nem főztem. A költözés előtt anyám meg is jegyezte: „Hogy mehetsz el úgy Brazíliába, hogy nem tudsz főzni?”. Erre így feleltem: „Majd veszek egy szakácskönyvet”. Érkezésünk után az volt az első dolgom, hogy beszereztem egy igen drága szakácskönyvet. A nehézséget az jelentette, hogy akkoriban alig voltak kóser termékek Rióban. Azóta se nagyon vettem elő azt a könyvet.
Rióban nem volt kóser kenyér, tej vagy hús. A férjem maga vágott csirkét, én pedig megkopasztottam és kikóseroztam. Hetente háromszor sütöttem kenyeret. Tej ritkán érkezett és általában már savanyú volt. Szinte vegetáriánus étrenden éltünk, mert csirke csak szombaton került az asztalra.
Később São Paulóba települtünk át, mert a Rebbe azt mondta, hogy egy „kis Jeruzsálemet” kell ott alapítanunk. A helyzet azonban annyira kilátástalannak tűnt, hogy nem hittem a sikerben.
A nehéz fizikai körülmények mellett az ottani közösségből többen ellenezték a Chábád mozgalom munkáját, ezért nehezen tudtuk megközelíteni az embereket. A Rebbétől kértünk tanácsot, aki annyit mondott, hogy hagyjuk figyelmen kívül az ellenségeskedő embereket, ne kérjünk és ne várjunk tőlük semmit. „Csak a munkájukra koncentráljanak” – mondta. Megfogadtuk a Rebbe javaslatát, és végül éppen ezek az emberek kezdtek hasonló tevékenységbe, mint amit mi végeztünk.
Sheina Begun rebecen
