Bár egy vallásos jeruzsálemi családban nőttem fel, nem igazán ismertem a Chábádot. Ez akkor változott meg, amikor a nővérem egy lubavicsi hászidhoz ment feleségül. Az ő hatására iratkoztam be 1974-ben a Kfár Chábádban működő jesivába.
Amikor megismerkedtem a későbbi menyasszonyommal, Tobyval, már az első találkozónkon közölte velem, hogy olyan férjet keres, akivel a Chábád küldöttjeként szolgálhat majd. „Én már küldött vagyok, méghozzá itt, Brooklynban” – feleltem, ő azonban nem erre gondolt. Az apja meg is kérdezte a Rebbét, hogy folytassuk-e a találkozgatást, aki azt mondta, hogy ezt ránk kell bízni.
Én akkor már elhatároztam, hogy Tobyt akarom feleségül venni, ezért azt mondtam neki: „Ha eljön az idő, megkérdezzük az ügyről a Rebbét, és amit mond, azt fogjuk tenni”. Tobynak tetszett az ötlet, és hamarosan meg is tartottuk az eljegyzést.
Egy héttel az esküvőnk után, 1977 márciusában levelet írtunk a Rebbének, melyben feltettük az ominózus kérdést. Miközben feladtam a levelet, azért fohászkodtam, hogy a Rebbe a Brooklynban maradást javasolja, mert jó állásom volt az Oholei Torah iskolában, ahol élveztem a tanítást, továbbá szerettem volna a Rebbe közelében maradni.
A Rebbe a maradás mellett döntött, ami nagy boldogságot okozott nekem. A feleségemnek kevésbé, de természetesen elfogadta a Rebbe javaslatát. Egy évvel később azonban újra fel akarta tenni a kérdést a Rebbének, amit én elleneztem, hiszen egyszer már válaszolt nekünk. Láttam ugyanakkor, hogy mennyire fontos ez a dolog Tobynak, így belegyeztem. Elküldtük ismét a kérdést, melyre az előzővel megegyező válasz érkezett. A harmadik évben azonban éreztem, hogy változás jön, mert az összes barátom megkapta a Rebbe áldását, hogy lakást vásároljon Crown Heightsban, én azonban nem.
Nem sokkal ezután találkoztam az egyik Sydney-ben szolgáló küldöttel, aki megkérdezte, hogy ismerek-e valakit, aki átvenné az ott működő Chábád iskola vezetését. Azonnal rávágtam, hogy talán én lehetnék az.
Valójában nem volt kedvem a dologhoz, de a gépezet már beindult, és felajánlották az állást. Írtam a Rebbének és a tanácsát kértem, de csak annyit írtam, hogy érdemes-e fontolóra vennem az ajánlatot. Ő pedig így felelt: „Igen, érdemes fontolóra venni”.
Megdöbbentett a válasza, azonban a feleségem emlékeztetett a megállapodásunkra: „Azt beszéltük meg, hogy azt tesszük, amit a Rebbe mond”.
Küldtem egy levelet a Rebbének, melyben öt lehetséges helyszínt soroltam fel, ahol küldöttként szolgálhatnánk, majd a végére odaírtam: „Döntsön úgy, ahogy jónak látja”.
Válasz azonban nem érkezett.
Négy hét várakozás után ezért felhívtam a Rebbe titkárát, aki közölte, hogy bár a levélhalom tetejére tette az üzenetemet, a Rebbe a kupac aljára tette azt.
Fogalmam sem volt, hogy mitévő legyek, ezért a rabbimhoz fordultam segítségért, aki a következőt mondta: „Mire jó ez a játszma? Megkérdezted a Rebbét, hogy megfontold-e az ausztráliai ajánlatot, aki közölte, hogy igen, erre te további öt helyszínt ajánlottál. Magadnak kell döntést hoznod! A Rebbe csak útmutatást és tanácsot ad, de cselekedned neked kell”.
Másnap reggel megírtuk a Rebbének, hogy készen állunk Sydney-be költözni és szeretnénk megkapni az áldását. Tíz perccel később már jött is a válasz: az áldás és két ausztrál dollár, hogy fordítsuk jótékonyságra, ahogy megérkeztünk.
Számomra életre szóló leckét jelentett ez az epizód. A Rebbe azt akarta, hogy vezetőként viselkedjek. Hozzak önálló döntéseket és ne várjam, hogy ő írja elő minden lépésemet. Ez az üzenet végigkísérte a további munkámat, amit a Rebbe küldöttjeként végeztem.
Yaakov Lieder
Megjelent: Gut Sábesz 25. évfolyam 36. szám – 2023. június 1.
