A családom öthetes hajóutat követően, érkezett Ausztráliába. Miután sikerült elhagyniuk a Szovjetuniót, apám írt az előző rebbének a jövővel kapcsolatos terveiről. Azt tervezte, hogy Ausztráliába költözik, de engem és a bátyámat hátrahagy Európában, hogy jó jesivában tudjunk tanulni. Ez 1949-ben volt, amikor tizenhét éves voltam. A rebbe válaszában leírta, hogy Ausztrália remek ölet, de az egész családnak együtt kell maradnia. Azt is javasolta, hogy vigyünk magunkkal minél több, hászidizmussal foglalkozó könyvet és igyekezzünk a hászidizmus fényét terjeszteni, akármerre is megyünk.
Sheppartonban telepedtünk le, mely egy gyümölcsterjesztéssel foglalkozó kisváros Melbourne-től kétszáz kilométerre. Apám és a bátyám azonnal munkát vállalt a mezőgazdaságban, én pedig tanulni kezdtem.
Ros hásánákor, kevesebb, mint két héttel az érkezésünk előtt, apám már arról írt a rebbének, hogy jesivát kellene alapítani Ausztráliában. A rebbét nagyon fellelkesítette az ötlet és azt válaszolta, hogy „azonnal neki kell látni a munkának, függetlenül attól, hogy hány tanuló jelentkezik”. Így tehát megnyílt az intézmény, melynek eleinte én voltam az egyetlen tanulója, majd hét héttel később érkezett két másik fiú. Később Melbourne-be költözött a jesiva, mert ott volt a zsidó közösség központja az országban, és lassan növekedni kezdett a tanulók létszáma. 1950-ben, az előző rebbe halála után, a Rebbe ugyanolyan lelkesedéssel kísérte figyelemmel a jesiva működését, mint apósa, és igyekezett mindenben segítséget nyújtani. Apám több száz levelet váltott a Rebbével, aki részletes utasításokkal és tanácsokkal látta el őt. 1951-ben én írtam neki, megemlítve, hogy néhány barátommal Brooklynban, a Chábád központjában szeretnénk folytatni a tanulmányainkat. A következő választ kaptuk: „Mivel az isteni gondviselés Ausztráliába irányított, még feladatod van a hászidizmus terjesztésével ott, mielőtt az élvezetes istenszolgálatra kerülhet sor” – utalva ezzel a New York-i lubavicsi jesivára.
1955-ben egy rendkívül sikeres nyári jesivaprogramban önkénteskedtem. Három, állami iskolába járó gyerek ott ismerkedett meg a tóratanulással és nagyon meg is szerették azt, aminek a szüleik is örültek. Megírtam mindezt a Rebbének, és ismét feltettem a kérdést: Talán már eljött az ideje, hogy Brooklynba mehessek?
A válasz hamar megérkezett. A Rebbe azt írta, hogy a gyerekekkel aratott sikereim, illetve az a tény, hogy más nem végez hasonló munkát, azt bizonyítja, hogy megtaláltam életem küldetését, ezért nincs szükség arra, hogy máshová utazzak és jobb lenne, ha ezt a zavaró gondolatot száműzném a fejemből. Ez nem azt jelenti, hogy sohasem látogathatok el a Chábád központjába, de jelenleg Melbourne-ben van rám szükség, ahol a zsidó élet még csak most kezdett el igazán fejlődni.
Elfogadtam a Rebbe érvelését és megérettem, hogy a helyem Ausztráliában van. Tanárként kezdtem el dolgozni egy iskolában és mivel még egyedülálló voltam, minden megtakarításomat egy amerikai útra tettem félre. Azt reméltem, hogy az őszi ünnepeket már a Rebbe közelében tölthetem. Ez végül 1955-ben következett el, amikor néhány társammal együtt elutazhattunk egy egész hónapra.
A hazautazásom előtt elrejtettem az ünnepi imakönyvemet a központi lubavicsi zsinagógában, abban bízva, hogy a következő évben is ott tölthetem az őszi nagyünnepeket, de végül nem így alakult. Hiába próbáltam ugyanis helyettest találni az iskolában, nem jártam sikerrel, ezért Melbourne-ben kellett maradnom az elkövetkező években is, ezért 1958-ban arról panaszkodtam a Rebbének egy levelemben, hogy azt érzem, végleg Ausztráliában ragadtam. Emellett nagyon hiányzott a három évvel korábban, a Chábád központjában megtapasztalt különleges hangulat, amit Melbourne-ben hiába kerestem.
A Rebbe válasza hamarosan megérkezett. Több hászid forrásra hivatkozva megerősítette, hogy valóban nem lehet összevetni az ottani és az itteni ünnepeket, ám felhívta a figyelmemet egy fontos szempontra: lehet, hogy a Brooklynban töltött idő örömet okozott volna nekem, de az, hogy Ausztráliában maradtam, magának Istennek okozott örömet. Hogyan is lehetne összehasonlítani ezt a két dolgot?
Aharon Serebryanski rabbi
