1929-ben születtem Lengyelországban. A háború kitörésekor tízéves voltam. A német megszállás napján kiutasítottak minket a Szovjetunióba, ahol a fagyos Szibériában, Irkutszk városában telepedtünk le. Egy nap megjelent a lakásunkban egy szakállas fiatalember, és felajánlotta, hogy csatlakozzam az illegális működő jesivához. A szüleim mindent megtettek azért, hogy a megfelelő vallási nevelésben részesüljünk, még kockázatot is hajlandóak voltak ezért vállalni, így azonnal igent mondtak. Mint kiderült, a fiatalember a helyi Chábád közösséghez tartozott.
A háború után, 1950-ben sikerült elhagynunk a Szovjetuniót és Izraelbe vándoroltunk. Ott ismét a Chábád közelébe kerültem és elkezdtem Tánját tanulni.
1971-ben a Külügyminisztérium újságírójaként az Egyesült Államokba utaztam. Kihasználtam az alkalmat, és ellátogattam a Chábád mozgalom főhadiszállására, ahol már előre egyeztettem időpontot a Rebbéhez. A Rebbe széles mosollyal fogadott és hellyel kínált. Akkor már négy év telt el a hatnapos háború óta, és a Rebbe értetlenségének adott hangot, amiért Izrael még mindig nem annektálta Hebront. „Hebronban több olyan ingatlan is van, mely az elődeim tulajdona volt. Azt szeretném, hogy a kormány mindent megtegyen a visszaszerzésük érdekében” – mondta. Erre azt feleltem, hogy a Rebbe amerikai állampolgárként az amerikai kormányon keresztül fejthetne ki nyomást az ügyben. „Zsidó vagyok, ezért a zsidó nép kormányától várom el, hogy visszaszerezze a zsidók tulajdonát, s közte az enyémet is” – hangzott a válasz. Azt kérte, hogy újságíróként hallassam a hangomat ebben az ügyben, különösen, mivel a vallásos-cionista irányzathoz tartozó Mizráchi mozgalom lapjába is rendszeresen írtam. „Miért marad csöndben?” – kérdezte fájdalommal a hangjában.
Azt is elmondta, hogy a probléma az oktatással kezdődik. „A fiatalokat arra kell nevelni, hogy ezek nem pusztán földrajzi területek, hanem Izrael földjének szerves részei. Ha nem ez a hozzáállásunk, akkor hamarosan azok az országrészek is veszélybe kerülnek, melyek jelenleg is Izraelhez tartoznak” – figyelmeztetett.
Ezt követően vettem a bátorságot, hogy feltegyem a Rebbének a kérdést: Mi joga van egy diaszpórában élő zsidónak beleszólni Izrael belügyeibe?
Így felelt: „Minden zsidó joga, sőt kötelessége, hogy az izraeli ügyekkel foglalkozzon. A zsidó jog szerint minden zsidó birtokol egy darab földet Izraelben, ezért ezt a jogot nem lehet tőlük elidegeníteni”.
Miközben mindez elhangzott, eltelt három óra. Amikor kiléptem a szobájából, úgy éreztem, mintha újjászülettem volna. Attól a pillanattól fogva erős kötődést éreztem a Rebbéhez, és a későbbiekben szoros kapcsolatot tartottam vele. Minden kisebb és nagyobb ügyben hozzá fordultam tanácsért és több tíz levelet kaptam tőle.
Újságírói karrierem során sokszor megtapasztaltam, hogy az izraeli média milyen tisztelettel viseltetik a Rebbe iránt. Felismerték, hogy őszinte aggodalom vezérli, és minden egyes zsidó egyaránt fontos a számára. Ez tette őt annyira különlegessé és nagyszerűvé.
Mose Ison
