Mikor először találkoztam a Rebbével, édesanyám betegségéről szerettem volna beszélni vele. Nem voltam haszid, de mikor anyám betegsége kezdett komollyá válni, a Rebbéhez mentem, mert az ő ajtaja mindenki előtt nyitva állt.
A Rebbe nem ismert se engem, se édesanyámat, egyáltalán semmit sem tudott a családunkról. De mikor elmondtam neki a dilemmámat, rám nézett, és könnyeket láttam meg a szemében. Úgy reagált, mintha a bátyám lenne, és akkor abban a pillanatban én is úgy éreztem, hogy a bátyámmal osztom meg a gondomat. A reakciója és az érzékenysége ütött meg. Volt egyfajta szentség a nézésében, a levegőben, ami körülvette őt, de ez szavakkal nem kifejezhető. Azonnal éreztem kettőnk közt egyfajta köteléket. Mint mondják, „szavak, melyek a szívből szólnak, a szívhez szólnak”. Ő az igazság embere volt, Isten embere. Ha semmit sem szólt volna hozzám, akkor is valamiféle többlettel távoztam volna. Különös volt, hogy tud ennyi emberhez, közösséghez, kapcsolódni, mindig ugyanazzal az intenzitással.
[A második találkozásunk] idején a ’60-as éveket írtuk, és arra figyeltem fel, hogy sok ortodox fiú és lány jár messzi főiskolákra, egyetemekre tanulni, ahol elhagyják aztán a zsidóságot, és vegyes házasságot kötnek. Összehívtam a Young Israel tanácsát, és mondtam, hogy van egy komoly problémánk. Megkerestük az akkori kor zsidó vezetőit a problémával és segítségüket kértük a megoldáshoz. Emlékszem, egyikük azt mondta, hogy növelni kéne az ortodox professzorok számát az egyetemeken és főiskolákon. Nos, ez nem a mi hatáskörünkbe tartozott. Mások azt tanácsolták, hogy erősítsük a középiskolai zsidó identitást, így ennek hatására talán elkerülhető a főiskolai asszimiláció. Ezt nem igazán tudtuk hogyan lehetne kivitelezni. Egy harmadik ötlet szerint be kellett volna vezetni, hogy senki ne mehessen városon kívüli főiskolára, egyetemre.
Ezt követően mentünk a Rebbéhez. Neki megvolt a képessége, hogy az egyénnel beszéljen, de az egész zsidóságot lássa rajta keresztül, hogy a tüneteken túl lásson, és a probléma mélyére ásva találjon megoldást. A Rebbe elemezte számunkra, hogy pontosan mivel is állunk szemben. Azt mondta: „Berlinben, ha vallásos zsidó voltál, vagy bármilyen egyéb vallásnak voltál a gyakorlója, tudnod kellett a vallásod filozófiáját, ha meg akartad védeni azt. De az amerikaiakat nem érdekli a vallásfilozófia. Ők inkább az összképben érdekeltek, a dolgok ’állagában’. Ha egy vallásos ember konzisztens vallásilag, az átlag amerikai tisztelni fogja…”
Majd egy példát hozott ennek megvilágítására: egy vallásos gyerek elmegy tanulni egy másik városba, azzal búcsúzik el a szüleitől, hogy tartani fogja a szombatot és megoldja a kóser étkezést: reggelire eszik kukoricapelyhet, ebédre túrót, vacsorára salátát – négy éven át. „Tegyük fel, hogy valóban így akar tenni. A kérdés, hogy egyáltalán van-e ennek realitása? Képzeljük csak el: egy fiatalember ül az egyetemi kollégium étkezőjében nem zsidó barátaival. Meddig fog kipát viselni és túrót enni minden nap? És mit fog tenni mikor egy korabeli fiatal lány felajánl egy kóstolót a saját ebédjéből, hogy tudná visszautasítani? Egy idő után ez a kortárs közeg nyomást fog rá gyakorolni, és még csak nem is azért, mert ezt akarnák tenni, egyszerűen csak azért mert az élet az ilyen. És az egyetemi kollégiumok szabados szellemiségében, hogy is tudna menekülni ez elől a nyomás elől?”
Majd a Rebbe saját tanácsával folytatta: „Össze kell gyűjtenetek minden zsidó fiút és lányt egy helyre, a legérzékenyebb időszakra koncentrálva a napban. Nem az előadások idejére gondolok, amikor amúgy is mindenki a saját jegyzetével, tananyagával van elfoglalva, hanem a tanításon kívüli időszakra. A legjobb lenne alapítani valamiféle Kóser étkező klubot a főiskolai, illetve egyetemi kampuszokon.”
Ez volt az ő praktikus tanácsa, az első, ami kivitelezhető volt, és meg is csináltuk. A Young Israel elkezdett kóser klubokat alapítani a kampuszokon, ahol fiatal ortodox zsidó férfiak és nők találkozhattak, kósert fogyaszthattak. Az összes tanács és ötlet közül, amit a probléma orvoslására kaptunk, a Rebbe tanácsa volt az egyetlen praktikus. És működött is.
