[1967-ben] indította útjára a Rebbe azt a programot, melynek keretében diákok utaztak a Melbourne-ben működő Yeshiva Gedolahba a küldötteiként. Mivel a kiküldetés két évre szólt, ráadásul a messzi Ausztráliába, csak azok jelentkezhettek, akik jó egészségi állapotban voltak és megszerezték szüleik beleegyezését.
[1970-ben Hodakov rabbi, a Rebbe titkárságának vezetője] közölte a hírt: rajta vagyok az Ausztráliába indulók listáján. Még peszách előtt útnak indultunk, de előtte személyes beszélgetésen vehettünk részt a Rebbével. Ötünket fogadott egyszerre. Elmondta, hogy az előző csoport épp visszatért a küldetésből és a mi feladatunk nemcsak az lesz, hogy folytassuk, amit elkezdtek, hanem ki is kell bővítenünk a tevékenységeket, majd átadott fejenként harminchat dollárt, hogy az ausztrál peszáchi jótékonysági alapoknak adományozzuk érkezésünk után. A Rebbe még aznap elküldte a nekünk elmondott beszédének szerkesztett változatát, melyet lábjegyzetekkel egészített ki. Például a peszáchi jótékonykodásra átadott pénzhez a következő megjegyzést fűzte: „Lásd: Sulchán Áruch HáRáv 429:6.”. Hogy mi áll ezen a helyen az Álter Rebbe törvénykódexében? Az, hogy egy város polgárai kötelesek pészáchi jótékonysági alapot létrehozni a helyi nélkülözők megsegítésére. És ki számít a város polgárának? Aki legalább harminc napja él a településen. Ez azonban csak azokra igaz, akik ideiglenesen tartózkodnak az adott helyen. Aki odaköltözik, arra azonnal vonatkozik a fenti szabály.
Világos volt, hogy a Rebbe elvárása szerint úgy kellett magunkra tekintenünk, mint akik végleg Ausztráliába költöznek, hiába szólt a megbízatásunk csak két évre. Aki a Rebbe küldötte, az nem nézi a naptárt, hogy még mennyi időt fog az adott helyen eltölteni, neki úgy kell éreznie, hogy megbízatása örökre szól.
[…] Amikor megérkeztünk, úgy éreztük, hogy teljesen el vagyunk vágva a külvilágtól. A kommunikációs eszközök még nem álltak azon a szinten, mint ma. Amerikába csak vészhelyzet esetén telefonált valaki. Még a Rebbe által vezetett fárbrengenekről, azaz hászid összejövetelekről is csak leveleken keresztül értesültünk. Valaki mindig összefoglalta írásban, hogy miről volt szó, ha pedig hétköznap tartották az összejövetelt, elküldték magnókazettán a felvételt. Beletelt némi időbe, mire eljutottak hozzánk a küldemények.
Éppen abban az évben ünnepelték meg, hogy a Rebbe húsz évvel korábban átvette a mozgalom vezetését. […] az ünnepséget telefonvonalakon keresztül élőben közvetítették Izraelbe. Elhatároztuk, hogy ezt nekünk is meg kell valósítanunk. A költségek azonban óriásiak voltak. […] Emellett még ott volt az időeltolódás problémája. Az összejövetel csütörtök este fél tízkor kezdődött Brooklynban, ám Ausztráliában akkor már csak néhány órányival voltunk a szombat bejövetele előtt. A központi zsinagógában rendeztük be a közvetítőállomást. Az összejövetel vége felé a Rebbe belefogott a „Ki Elokim Josiá Cion” kezdetű dalba, de olyan lelkesedéssel, hogy mindannyian felpattantunk és táncra perdültünk. … az egész zsinagógát énekszó és tánc töltötte meg. Mondanom sem kell, a helyiek igencsak megrökönyödtek, amikor szépen felöltözve beléptek a zsinagógába.
A következő efféle összejövetelre öt hónappal később, kiszlév hó 19-én került sor. A közvetítés úgy működött, hogy minden távoli helyszín más-más telefonszámot hívott fel, ha pedig gond volt a vonallal, volt egy vészhívószám is. Tárcsáztuk a nekünk kijelölt számot, de a kapcsolat nem jött létre. Felhívtuk a vészhívószámot, de az sem működött. Körülbelül egy óra elteltével azután mégis kaptunk vonalat. Ahogy meghallottuk a fárbrengen hangjait, a Rebbe beszélni kezdett, méghozzá éppen Ausztráliáról. Azt mondta, hogy a melbourne-i Yeshiva Gedola ügyében kapott egy kérdést. Az intézmény akkoriban egy szűkös épületben működött, amit éppen megvásárolt egy építési vállalkozó. Költözni kellett tehát, és találtak is egy tágas épületkomplexumot a jesiva számára, azonban nagyon sok pénzt kértek érte. A közösség nem tudta, hogy mihez fogjon, ezért a Rebbétől kértek tanácsot. A Rebbe igen élesen reagált a felvetett problémára: „A válasz egyértelmű: terjeszkedni kell!”. Ezután pedig közölte, hogy ő maga is részt kíván venni az új épület megvásárlásában és fel is ajánlott egy összeget.
Mindez éppen akkor hangzott el, amikor létrejött a kapcsolat.
Leibel Altein rabbi
Megjelent: Gut Sábesz 26. évfolyam 32. szám – 2024. április 18.
