1963-ban, a jom kipurt követő estén kértem meg a feleségem kezét. Golda Katznak hívták és Chicagóban élt. Nem sokkal korábban mutattak be minket egymásnak, s nekem elég volt néhány hónap, hogy elhatározásra jussak. Éppen akkor diplomáztam a New York-i jogi egyetemen és Washingtonban, az Igazságügyi Minisztériumban kaptam állást.
A lánykérést követően azonnal felhívtuk Golda szüleit. Édesanyja nagyon boldog volt és melegen gratulált. Az édesapja azonban sokkal visszafogottabb volt, még egy mázel tovot sem mondott. „Biztos arról van szó, hogy először a Lubavicsi Rebbével akarja megtárgyalni a dolgot és csak azután veszi komolyan a szándékainkat” – mondta a menyasszonyom.
Egy héttel később, szukot félünnepén a Chábád központ előtt várakoztam Goldával és leendő anyósommal, amíg [leendő apósom] Yankel Katz a Rebbénél volt. Már éjfél is elmúlt, amikor kijött és közölte, hogy a Rebbe látni kíván. […] hamar megértettem, hogy egyfajta interjún veszek részt. Golda apja megkérte a Rebbét, hogy alaposan kérdezzen ki és döntse el, hogy méltó vagyok-e a lányához. A Rebbe első kérdése az volt, hogy beszélek-e jiddisül. Beszéltem, de azért az angol jobban ment. A Rebbe azt ajánlotta, hogy ő majd jiddisül beszél, én pedig angolul válaszoljak neki. „Ha nem érti, amit mondok, majd lefordítom. Ne szégyellje, ha nem ért valamit, szóljon nyugodtan” – mondta. A Rebbe mindent tudni akart az életemről. Elmondtam, hogy a környéken nőttem fel és megemlítettem, hogy az édesanyám sajnos sclerosis multiplex-szel fekszik otthon. Nagy érdeklődést mutatott anyám állapota iránt. […]
„És mit dolgozik?” – folytatta a kikérdezést. Amikor elmondtam, hogy az Igazságügyi Minisztériumnál vagyok jogász, megkérdezte, hogy találkoztam-e már Robert Kennedy államügyésszel, akinek a testvére, John F. Kennedy elnök akkor még életben volt. [Elmeséltem, hogy] egyszer találkoztam vele az irodájában, egy péntek délután. Kezdett késő lenni, neki azonban még sok mondanivalója volt, így félbe kellett szakítanom: „Elnézést kérek, de én tartom a szombatot és most már indulnom, kell, hogy még a sábát beállta előtt hazaérjek” – mondtam. „Semmi probléma, folytassuk akkor holnap, rendben?” – kérdezte. Vissza kellett utasítanom, hiszen másnap szombat volt. Kennedy elnézést kért, mire én felajánlottam, hogy bejövök vasárnap. „Nem, az meg az én pihenőnapom. Találkozzunk hát hétfőn” – mondta.
Amikor elmeséltem mindezt a Rebbének, ő szélesen elmosolyodott. Nyilván fontos volt neki az Igazságügyi Minisztérium, hiszen a vallási ügyek nagy része oda tartozott, de sokkal inkább az államügyész hozzáállása érdekelte az efféle ügyekhez. Láttam rajta, hogy megelégedéssel tölti el, hogy Kennedy ilyen érzékeny volt mások vallási szokásaira.
Meglepődtem azon, hogy milyen jól tájékozott volt politikai ügyekben. Pontosan tudta, hogy mi történik Washingtonban és sokat beszélt erről a témáról. Alaposan kikérdezett a munkám minden részletéről. […]
Amíg a Rebbével beszélgettem, végig úgy éreztem, hogy kizárólag én vagyok fontos a számára. Azt javasolta, hogy mindig szakítsak időt a tóratanulásra. „Nem az számít, hogy mennyi ideje van erre, de legyen egy meghatározott időpont, amit mindenképpen tanulással tölt” – mondta. Végezetül Goldáról beszélt nekem, majd felállt, és kijelentette. „Ez egy jó választás. Mázel tov!”.
Amikor kijöttem, úgy éreztem, hogy csak néhány perc volt az egész, az apósom azonban már teljesen átizzadta a ruháját, mert nem tudta elképzelni, hogy mi tart ilyen sokáig. Még gyorsan bement néhány percre a Rebbéhez. Eközben én elújságoltam Goldának és anyósomnak, hogy a Rebbe mázel tovot kívánt, tehát bizonyára helyesli az egybekelésünket. Amikor az apósom kijött a Rebbe szobájából, ő is elkiáltotta magát: „Mázel tov!”.
Marty Jacobs
Megjelent: Gut Sábesz 26. évfolyam 16. szám – 2023. december 27.
