Jáákov Spitzer vagyok, cánzi hászid. 1981-ben Cipi, a tizenkilenc éves unkahúgom súlyos beteg lett, a bőrrák egy veszélyes formáját diagnosztizálták a lábán. A haifai Rámbám Kórház orvosai egy hónap túlélési időt jósoltak. A szülők kétségbeestek, az egyetlen gyermekükről volt szó.
Egy péntek este beállított hozzánk az egyik szomszédunk, Leibel Friedman rabbi és a következőt mondta: „Hallottam, hogy mi történt az unokahúgoddal. Tudnod kell, hogy az egyetlen ember, aki segíthet rajta, a Lubavicsi Rebbe. Azt javaslom, hogy utazz el hozzá New Yorkba és tedd azt, amit mond neked”. Meglepődtem a szavain, hiszen ő nem tartozott a Chábád közösséghez, de úgy döntöttem, hogy megfogadom a tanácsát, és elkezdtem megszervezni az utamat.
Ahogy megérkeztem, megkerestem a Rebbe egyik titkárját, elmondtam neki az egész történetet és kértem, hogy a lehető leghamarabb foglaljon nekem időpontot a Rebbéhez. Hajnali egykor léphettem a Rebbe irodájába, ahol olyan érzés fogott el, amit nem lehet szavakkal leírni. A Rebbe megkérdezte, hogy miért jöttem, mire át akartam adni neki Cipi röntgenfelvételeit és az írott diagnózist. „Ezekre nincs szükség, csak mondja el, hogy mi a probléma” – mondta. Miután felvilágosítást adtam az unokahúgom állapotáról, és megemlítettem, hogy az egyik orvos szerint csak egy hónapja lehet hátra, a Rebbe közölte, hogy nincs miért aggódni, csak keressük fel Árje Durst professzort a jeruzsálemi Hádászá kórházban és említsük meg neki, hogy ő küldött hozzá minket. „De hát a legoptimistább szakértők is azt mondták, hogy nincs értelme megoperálni, mert az csak meghosszabbítaná a szenvedéseit” – vetettem fel. A Rebbe erre csak megismételte, amit korábban mondott, majd hozzátette, hogy a műtét sikeres lesz és a rák eltűnik. „Adja Isten, hogy hosszú élete legyen gyermekekkel és unokákkal” – áldotta meg végezetül.
Nem igazán értettem, hogy a Rebbe miként tehet ilyen kijelentést anélkül, hogy elmélyedt volna az orvosi jelentésben, ezért ismét kihangsúlyoztam, hogy Cipi állapota rendkívül súlyos. A Rebbe erre így felelt: „Minden rendben van. Már egészséges”.
Amikor kiléptem a szobából, nagy megkönnyebbülést éreztem és tudtam, hogy most már valóban minden rendben lesz. Miután visszatértem Izraelbe, a bátyámmal és a feleségével elmentünk a jeruzsálemi Hádászá kórházba. A recepción azonban nem engedtek be, mert nem volt időpontunk Durst professzorhoz. A bátyám könnyek között próbált mégis bejutni, mindhiába. Egyszer csak kinyílt az ajtó és maga Durst professzor lépett ki rajta. Megkérdezte, hogy mi történik, mire elmondtam neki, hogy a Lubavicsi Rebbe ajánlására vagyunk itt. Erre a professzor beleegyezett, hogy fogadjon minket.
Durst professzor így elevenítette fel a történteket:
Az irodámban ültem, amikor veszekedést hallottam kintről. Kiléptem és láttam, hogy két férfi próbál bejutni hozzám, de a recepciós nem engedi be őket. Eleinte bosszankodtam, de amikor megemlítették a Lubavicsi Rebbe nevét, valamiért úgy éreztem, hogy fogadnom kell őket. Bár sohasem volt semmilyen kapcsolatom a Rebbével, úgy gondoltam, hogy ha egy ilyen köztiszteletnek örvendő zsidó vezető küldte őket hozzám, akkor beszélnem kell velük. Megvizsgáltam a beteget és elolvastam a kollégáim szakvéleményét, akik nem láttak esélyt a gyógyulásra. Én is hasonló következtetésre jutottam. A bőrrák beteg sejtjei már a véráramba kerültek és nagy eséllyel áttéteket képeztek a csontokban, a májban vagy más szervekben. Ilyen esetben nincs sok értelme a műtétnek, mert a rák az egész testet támadja. A haifai orvosok tehát jól döntöttek, és nem volt okom, hogy vitába szálljak velük. Ennek ellenére elvállaltam az operációt, mert arra gondoltam, hogy ha a Rebbe hozzám irányította őket, talán valóban lehet némi esély a gyógyulásra. Meg kell próbálnom tenni valamit, határoztam el. Néhány nap múlva eltávolítottam a daganatot és reménykedtem, hogy minden rendben lesz. Orvosként nem tehettem ennél többet. A legnagyobb meglepetésemre a páciens rendkívül gyorsan gyógyult. A rák nem képzett áttéteket és nem is tért vissza. A beteg felépült, majd megházasodott és gyermekei születtek. Szakemberként azt kell, hogy mondjam, hogy a gyógyulást nem rajtam múlt, az egész bizonyosan a Rebbe áldásának köszönhető.
Jáákov Spitzer rabbi
Megjelent: Gut Sábesz 26. évfolyam 53. szám – 2024. szeptember 12.
