Hagyományőrző zsidó családban nőttem fel Ausztráliában. A Chábáddal a vőlegényem, Michel Meir révén ismerkedtem meg, aki jó kapcsolatot ápolt a Melbourne-ben dolgozó lubavicsi küldöttekkel, Yitzchok Dovid Groner rabbival és feleségével, Devorah rebecennel.
Anyám oldaláról a családban többen szenvedtek mellrákban. Anyám halálát is ez a kór okozta, a diagnózis után hat évvel. Csupán negyvenkilenc éves volt. Egy másik rokonom a harmincas évei elején betegedett meg, és végül felgyógyult. Egy nap pedig én is találtam egy csomót a mellemben. Ez 1988-ban történt. Azonnal elmentem röntgenre, de nem sikerült kideríteni, hogy rossz- vagy jóindulatú daganatról van-e szó. Négy különböző szakembernél is jártam, de ők sem tudtak ítéletet mondani, ezért azt javasolták – figyelembe véve a családtörténetemet –, hogy távolíttassam el mindkét mellemet.
A férjem már az első jelek felfedezésekor levelet írt a Rebbének és az áldását kérte a teljes gyógyuláshoz. Az orvosokkal való, rendkívül nagy lelki terhet jelentő találkozóim után azonban azt javasolta, hogy utazzunk el New Yorkba és személyesen beszéljünk a Rebbével. Szukot félünnepeire utaztunk el hozzá. Az érkezésünk után Yehuda Krinskyhez, a Rebbe titkárához fordultunk segítségért. Azt ígérte, hogy a következő nap elküldi nekem két jesivabóherrel a Rebbe lulávját és etrogját, hogy azokra mondhassam el az áldást. A Rebbe ugyanis azt mondta, hogy ez a micva gyors gyógyulást hoz majd a számomra.
Amikor másnap megérkeztek a bóherek a lulávval és az etroggal, olyan idegesség fogott el, hogy egy ideig nem tudtam felidézni a megfelelő áldás szövegét. Amikor azonban eszembe jutott és elmondtam, valami egészen különleges érzés fogott el. Később elmentünk a Rebbéhez, aki éppen mézes süteményét osztogatott. Én is kaptam egy darabot. Erről egy gyönyörű fénykép is készült, ahogy hatalmas mosollyal az arcomon, a gyerekeim gyűrűjében, átveszem tőle a süteményt.
Miután visszatértünk Melbourne-be, ismét ellátogattam a körzeti orvosomhoz, aki egyben jó barátom is volt. Azt ajánlotta, hogy tegyek próbát még egy szakértőnél. A röntgenfelvételeket tanulmányozva ő sem tudott egyértelmű ítéletet hozni, ezért azt javasolta, hogy biopsziával vizsgáljuk meg a csomót. Emlékszem, amikor felébredtem az altatásból, a férjem ült mellettem és azt mondta: „Istennek hála, nincs semmi baj, egyáltalán semmi. Minden teljesen rendben van”.
Ez már több mint harminc éve történt és azóta is a legjobb egészségnek örvendek. Mostanáig nem mondtam el senkinek ezt a történetet, mert igazán magánügy és nem könnyű ilyesmiről beszélni. Azonban tudatában vagyok a szavak erejének. Ki tudja, ki megy éppen keresztül valami hasonló megpróbáltatáson és kinek segít megerősíteni az Istenbe vetett hitét a történetem, mely a Rebbe áldásának erejéről tanúskodik.
Hálás vagyok minden egyes napért, amit megélhetek. A gyermekeinket büszke lubavicsi hászidoknak neveltük és a férjem sokat dolgozik a helyi Chábád közösségért. A leginkább persze a Rebbe áldásáért vagyok hálás és azért az útmutatásért, mely hosszú nemzedékre meg fogja határozni a leszármazottaink útját.
Sylvia Goldhirsch
Megjelent: Gut Sábesz 25. évfolyam 44. szám – 2023. július 27.
