Évtizedeken át dolgoztam az Águdát Jiszráel jeruzsálemi központjában. 1981-ben munkaügyben az Egyesült Államokba utaztam, és elkísért a feleségem, valamint négyéves fiam, Jiszráel is. Korábban már többször voltam Amerikában, de a Lubavicsi Rebbével sohasem sikerült találkoznom. Eldöntöttem, hogy ez alkalommal mindenképpen beszélni fogok vele.
Amikor megérkezünk a Chábád központi épületéhez, hatalmas tömeg várakozott a Rebbére. Kissé megrémültem, mert ez azt jelentette, hogy végeláthatatlan sorbanállás vár ránk, de szerencsére észrevett Binyomin Klein rabbi, a Rebbe egyik titkára és magához intett: „Mose, amikor a következő látogató kilép a Rebbe irodájából, menjetek ti be. De egyet hadd kérjek: az Águdát Jiszráel ügyeiről semmiképp se beszélj vele. A Rebbe nem érzi jó magát, ezért szeretnénk a találkozóit rövidre fogni”.
Természetesen beleegyeztem. Amióta a Rebbe 1978-ban szívrohamot kapott, kevesebb éjszakát szánt a látogatók fogadására, és csak olyanokat fogadott, akik távolról érkeztek. Később erről is le kellett mondania.
Néhány perc várakozás után nyílt az ajtó és beléphettünk a Rebbéhez. Miután bemutatkoztam, kezet nyújtottam, a Rebbe pedig megrázta. Ezután a fiammal fogott kezet és megkérdezte, hogy mi a neve. Jiszráel – felelte a fiam. „Jiszráel, tudod-e, hogy különleges nevet viselsz?” – kérdezte a Rebbe, majd elbeszélgetett a fiammal az óvodájáról. Ezután kihúzott egy fiókot és egy egydolláros bankjegyet nyújtott át neki. „Miután elmenetetek, kérd meg apádat, hogy vegyen neked egy betűt a gyermekek tóratekercsében, melyet éppen most írnak” – tette hozzá.
„És hogy mennek az dolgok az Águdát Jiszráelben?” – tette fel a kérdést a Rebbe. Kissé tanácstalan voltam, mert nem akartam elárulni, hogy mit kért a titkár. Végül egy igen rövid összefoglalót adtam a szervezet tevékenységéről. Elsősorban a szovjet zsidóságnak nyújtott támogatásunkról és az európai zsidó temetők állagmegóvásáról beszéltem. A Rebbe sikeres munkával áldott meg és elmondta, hogy a számára is kiemelkedő jelentőségű e két terület. Ezután megkérdezte, hogy Chájim Weinstock, a kabalista Mose Jáir Weinstock rabbi fia még nálunk dolgozik-e. Meglepődtem, hogy a Rebbe ilyen jól ismeri a kollégáimat és ezt meg is jegyeztem. A Rebbe szélesen elmosolyodott és így szólt: „Lehet, hogy fizikailag távol vagyunk Izrael földjétől, de gondolatban nem.”.
Ezután a Rebbe a feleségemhez fordult és megkérdezte, hogy mivel foglalkozik. A feleségem egy környezetvédelmi szervezet könyvelője volt. Amikor megemlítette, hogy ő az egyetlen vallásos dolgozó a cégnél, a Rebbe arról érdeklődött, hogy viszonyulnak hozzá a kollégái. A feleségem elmondta, hogy tisztelik azért, amiért olyan szigorúan ragaszkodik a hitéhez. Példaként felhozta, hogy a dolgozóknak szervezett kirándulásokon nem szokott részt venni. Amikor erre felfigyelt a szervező, a következő alkalom előtt gondoskodott arról, hogy mindenhol kóser étkezést biztosítsanak. Sajnos akkor sem mehetett el, mert nem a számára is elfogadható, szigorúan kóser éttermekről volt szó. A Rebbe érdekes megjegyzést fűzött ehhez. Azt mondta, hogy jobb lenne, ha mégis elmenne a kirándulásokra, nehogy a kollégái azt gondolják, hogy a vallásos emberek megvetik a természetet, ami Isten ajándéka. A legjobb az lenne, ha otthonról vinne magával ételt vagy akár vallásos barátokat.
Miután kiléptünk az irodából, megkérdeztem a feleségemet, hogy mit gondol a beszélgetésről, de nem felelt semmit. Azt hittem, hogy esetleg valami nem tetszett neki, de kiderült, hogy egyszerűen csak nem jutott szóhoz. „Sohasem láttam senki hozzá hasonlót. Mintha Isten angyala lenne. Annyira a hatása alatt vagyok, hogy alig emlékszem a szavaira” – mondta. Teljes mértékben egyetértettem vele. A beosztásomból fakadóan számtalan fontos emberrel és nagy rabbival találkoztam az életem során, de egyiküket sem tudtam a Rebbéhez mérni.
Mielőtt elbúcsúztunk volna, a Rebbe újabb egydollárosokat adott át, hogy jótékonyságra fordítsuk. „Mióta elhagytuk Egyiptomot, elkísér minket az adakozás parancsolata. Ez az, ami fenntartja a zsidó népet. Adakozni kérdések feltevése nélkül, lelkesen és bőkezűen kell” – mondta, majd jó utat kívánt.
Mintegy húsz percet töltöttünk a Rebbénél, ezért amikor kijöttünk és összetalálkoztunk Klein rabbival, elkezdtem mentegetőzni: „Az első kérdése az Águdát Jiszráelre vonatkozott” – mondtam. Szerencsére megértő volt és jó barátságban váltunk el.
Mose Gerwitz rabbi
Megjelent: Gut Sábesz 27. évfolyam 4. szám – 2024. október 22.
