Amikor az előző rebbe, Joszef Jicchák Schneersohn rabbi 1929-ben a Szentföldre látogatott, Jeruzsálemet is felkereste, ahol sokan kérték az áldását. Köztük volt az apám is, aki egy magyar hászid családból származott, és semmi sem kötötte a lubavicsi közösséghez, de nem akarta kihagyni a lehetőséget, hogy találkozzon a rebbével.
„Mire van szüksége?” – kérdezte tőle a rebbe.
Apám akkor már házas volt, gyerekei is születtek és anyagi problémái sem voltak. Így, félig viccelődve azt mondta: „Szeretném, hogy a gyermekeim az Ön hászidjai legyenek”.
A rebbe csak annyit mondott: „Ámen”. Az áldása végül megvalósult: apám összes leszármazottja lubavicsi hászid lett. Én is egy Chábád jesivában tanultam. Később egy olyan iskolában dolgoztam, ahol holokausztot túlélt gyerekek tanultak.
Akkoriban érte Kfár Chábádot a hírhedt terrortámadás. A merénylet mély nyomot hagyott a közösség tagjaiban, ezért megkértek, hogy segítsek a diákoknak feldolgozni a traumát. Végül sok éven át az iskolában maradtam. Ez idő alatt folyamatosan kapcsolatban voltam a Rebbével, aki 1951-ben vette át a Chábád mozgalom irányítását. Nagyon nagy figyelmet fordított a munkámra, és minden egyes gyerek sorsa érdekelte. Sokszor írta, hogy a gyerekeket elsősorban szeretettel kell nevelni. Megfigyeltem, hogy valóban ez a hozzáállás vezet leginkább sikerre. Minél közelebbi kapcsolatba kerültem a gyerekekkel, minél jobban érdeklődtem a mindennapjaik iránt, annál könnyebben nyertem el a bizalmukat és annál jobban hallgattak rám.
A Rebbe azt is hangsúlyozta, hogy mindig örömöt kell sugározni, mert az nagyon jó hatással van a diákokra. A mai napig, ha összefutok olyan tanítványaimmal, akik negyven éve voltak az osztályomban, erre emlékeznek vissza és ezt igyekeznek továbbadni a saját gyermekeinek.
Azonban abban az időben voltak olyan tanárok, akik nem értettek egyet ezzel a megközelítéssel és nagyobb szigort vártak el. Amikor ezt megírtam a Rebbének, ő kijelentette, hogy az egyetlen mód, amivel egy tanár a megfelelő spirituális útra terelheti a gyerekeket, az a kedvesség, a barátságosság és a közvetlenség útja. Ugyanezt a hozzáállást javasolta a zsidóság terjesztéséhez is.
Amikor a Kfár Chábádban működő iskolában dolgoztam, akkor indult útnak az a program, melynek keretében lubavicsi hászidok kezdték el bejárni a távoli izraeli falvakat, hogy a zsidóságról tanítsanak az ott élőknek. A kezdetek igen szerények voltak: összeállt néhány önkéntes, kibéreltünk egy taxit és elutaztunk a Negev-sivatagba. Ott főleg észak-afrikai és közel-keleti bevándorlók éltek, akik a baloldali Munkapárthoz kötődtek. Gyanakvással fogadtak minket, és időbe telt megnyerni a bizalmukat. Eljutottunk befogadóközpontokba is, melyeket a kibucmozgalom felügyelt. Ott is hasonló fogadtatásban részesültünk.
A Rebbe azt írta, hogy a kihívások dacára mindent meg kell tennünk azért, hogy a látogatások folytatódjanak, mert nagy hatásuk van, akármit is gondolunk. Végül nagy nehézségek árán sikerült megtörni a jeget, és szép eredményeket értünk el. Sok bevándorló család végül vallásos iskolába íratta a gyerekeit, és ők azután jó irányba befolyásolták a közösségeiket.
Idővel a tevékenységünk egyre szervezettebbé vált, köszönhetően Pinye Althaus rabbinak és Zálmán Sázár államelnöknek, aki lubavicsi családból származott és jó kapcsolatban volt a Rebbével.
Az egyik programunk, melyet elvittünk a kibucokba, az „Egy este a Chábáddal” címet viselte. Vacsora után a közösségi terembe invitáltuk a lakókat, ahol lubavicsi dalokat énekeltünk nekik, majd kérdéseket tehettek fel, mi pedig válaszoltunk. A program hamar népszerűvé vált, rengeteg meghívást kaptunk, úgyhogy szinte minden este elutaztunk valahová. Később börtönökbe és katonai bázisokra is eljutottunk. Egy idő múlva a hadsereg megelégelte a dolgot, mert néhány katona vallásos lett, és otthagyta a sereget, hogy jesivában tanulhasson.
Ez nem állt összhangban a Rebbe üzenetével. Ő sohasem mondta azt, hogy ha valaki a vallásos utat választja, akkor ott kell hagynia mindent, amit korábban csinált. Sőt, inkább maradjon a korábbi pozíciójában. Ha pilóta volt, maradjon pilóta, ha egyetemi tanár, akkor maradjon egyetemi tanár, mert így sokkal nagyobb hatást tehet a környezetére.
Cvi Grünwald rabbi
Megjelent: Gut Sábesz 24. évfolyam 11. szám – 2021. november 18.
