Az isteni gondviselésnek hála, a hatvanas években a családom a montreali lubavicsi jesiva kollégiumának szomszédságába költözött. Egy nap az öcsém, az ötéves Reuven, vagy ahogy mindenki hívta, Ruby, bedobta a kollégium ablakát egy baseball-labdával. A diákok kiszaladtak, és ahogy azt a lubavicsiaktól megszokhattuk, azonnal szóba elegyedtek Rubyval, nem sokkal később pedig már el is látogattak az otthonunkba.
A leggyakrabban Zalman Deitsch jött el hozzánk, aki sokat foglalkozott velem. Bár akkor már én is jesivába jártam, a bár micvám előtt egy hónappal azt javasolta, hogy az új tanévet már a New York-i Chábád jesivában kezdjem meg. „Az egy fantasztikus hely, imádni fogod” – lelkesített.
1965-ben így már Brooklynban folytattam a tanulmányaimat, a Bedford sétány és a Dean utca sarkán álló Chábád jesivában. Mindenki nagyon kedves volt velem, de minden igazi újdonságként hatott. Abban a szerencsében is részem volt, hogy még az első évben személyesen fogadott a Rebbe. Erre közvetlenül a bár micvám után került sor. A bár micvát Montrealban tartottunk. A Rebbe rendkívül melegen fogadott. Rám nézett és azt kérdezte: „Voltál már az általam vezetett hászid összejöveteleken?” Amikor igennel feleltem, így folytatta: „És megértetted, hogy mi zajlik ott?” Mit felelhettem volna tizenhárom éves fiúként? Még idős hászidok sem értettek mindent abból, amit a Rebbe tanított. „Csak részben” – válaszoltam. Ezután arról érdeklődött, hogy tudok-e énekelni. Mondtam, hogy tudok. „Nos, akkor legyél ott a szombati összejövetelen és figyelni fogom, ahogy énekelsz” – mondta a Rebbe. Nagyon meghatott a kedvessége. Olyan volt, mint egy apa, aki a gyermekével beszél.
Akkoriban nem lehetett előre tudni, hogy a Rebbe tart-e hászid összejövetelt az elkövetkezendő szombaton, hacsak nem valamilyen különleges dátumról volt szó. Általában csak ott, helyben derült ki. Néha azonban a Rebbe előre közölte valakivel, aki persze igyekezett minél gyorsabban közhírré tenni a dolgot. Azon a héten én voltam az a szerencsés, aki kihirdethette, hogy a Rebbe mire készül. Hirtelen igen népszerű gyerek lettem! Jól indult tehát a karrierem a lubavicsi jesivában, ami jó értelemben ugyan, de sok kihívást tartogatott.
Néhány évvel később Shoshana, a nővérem várandós lett. Férjével, Shlomo Capland rabbival a virginiai Richmondban éltek. Eleinte nem tudták, hogy valójában ikreket vár. Ez csak nem sokkal a szülés előtt derült ki, s okozott némi komplikációt. Egy éjjel, egy óra körül, a sógorom keresett meg telefonon a kollégiumban egy sürgős kéréssel: „Kérlek, beszélj a Rebbével. Az áldására van szükségünk. Az orvosok azt mondják, hogy azonnal meg kell operálniuk Shoshanát, különben veszélybe kerül az élete és az ikreké is. Ő azonban azt mondja, hogy csak a Rebbe áldásával egyezik bele az operációba”.
Azonnal intézkedni kezdtem és csakhamar megszereztem Leibel Groner rabbi, a Rebbe titkárának otthoni telefonszámát. Felhívtam és megkaptam tőle a Rebbe otthoni számát, mert felhatalmazása volt rá, hogy halaszthatatlan esetekben kiadhatja. Természetesen nem őriztem meg a számot, miután használtam, eldobtam a cetlit, amire feljegyeztem.
Ekkor már éjjel kettőt mutatott az óra. A telefont a Rebbe felesége, Chájá Muska rebecen vette fel. Elnézését kértem, majd előadtam a kérésemet. „Ugyan, ezért vagyunk itt. Ha a nővére veszélybe került, akkor mindent meg kell tennünk, hogy segítsünk rajta” – felelte. Nem nehezményezte, hogy az éjszaka közepén hívom, sőt rendkívül kedves és barátságos volt, ami feloldotta a szorongásomat. Néhány perc türelmet kért, majd a következő üzenettel tért vissza a telefonhoz: „Mondja meg a nővérének és a sógorának, hogy nincs miért aggódniuk. Mondják meg az orvosoknak, hogy természetes szülés lesz”.
Később a sógorom elmesélte, hogy a komplikációtól tartó orvosok rendkívül dühösek voltak rá, amiért velük ellenkezően döntött, de azután a két kisbaba – a Rebbe áldásának megfelelően – természetes módon, baj nélkül született meg. Igazi isteni csodában volt részük!
Yonah Fradkin rabbi
Megjelent: Gut Sábesz 26. évfolyam 54. szám – 2024. szeptember 19.
