Velem és a Rebbével történt

Számos könyvet írtam, köztük egyet a Rebbéről 2014-ben. Öt évet töltöttem azzal, hogy a Rebbe írásait bújtam és történeteket hallgattam róla. Ez idő alatt teljesen a hatása alá kerültem és a végére egészen más ember vált belőlem.

Brooklyn Midwood nevű negyedében nőttem fel és a flatbush-i jesivában tanultam. Apám és nagyapám is elkötelezett cionista volt és fontos volt szá­mukra, hogy héber nyelvű iskolában tanuljak. Szoros kapcsolatban voltak a Rebbével és apósával, az előző rebbével is. Nagyapám, Nissan Telushkin rabbi a lubavicsi közösséghez tartozott a Szovjetunióban, ahonnan 1923-ban tudtak kivándorolni.

Apám, Shlomo Telushkin könyvelőként dolgozott: azóta könyvelt a Chábádnak, hogy az előző rebbe 1940-ben Amerikába érkezett. Nagyon élvezte, hogy olyan szervezetnek dolgozhatott, melyet nagyra becsült. Idővel, amikor a legtöbb ügyfelét már visszamondta, a Chábád számára mindig elérhe­tő maradt. Munkájából kifolyólag minden évben fogadta őt a Rebbe, de nem a születésnapján, mint másokat, hanem ápri­lis 15., az adóbevallás beküldésének dátuma előtt. Általában rövid megbeszélések voltak ezek, de a Rebbe mindig szakított időt arra, hogy megáldja és személyes ügyei felől érdeklődjön. Én csak egyszer voltam a Rebbénél, apámmal és nagyapámmal együtt. 1968 tele volt. Nagyapám éppen Izraelbe készülődött, ahogy én is, mert egy évet a Kerem BeJávne jesivában akartam eltölteni. Nem sokkal a hatnapos háború után voltunk, és a Rebbe sokat beszélt a kialakult helyzetről. A Rebbe számos nyelven beszélt folyékonyan, ez alkalommal azonban jiddisül folyt a társalgás, amit én nem értettem, így apám fordított halkan angolra. Nagyapámmal mindig héberül beszéltem, de most igazán sajnáltam, hogy nem tanultam meg jiddisül. A találkozó végén a Rebbe hozzám fordult és héberre váltott. Megkérdezte, hogy hol fogok tanulni, majd megáldott, hogy sikeres legyek.

1986 júniusában, amikor már Izraelben éltem, anyám hívott telefonon, hogy közölje: apám szívrohamot kapott. Azonnal repülőre ültem és csak az érkezésem után derült ki, hogy a helyzet rendkívül súlyos, amiről anyám nem akart beszámolni telefonon. Apám élet és halál között lebegett és napokig nem is volt magánál. Ebben az időszakban naponta kétszer telefonált Yehuda Krinsky rabbi a Rebbe titkárságáról, mert a Rebbe folyamatos tájékoztatást kért apám állapotáról. Néhány nap elteltével apám magához tért, de továbbra is súlyos állapotban maradt. Ugyan már nyolcvanéves volt, de korábban mindig remek egészségnek örvendett, valamennyit még dolgozott is és hetente egyszer Talmudot tanított egy zsinagógában. Nagyon összetörte, hogy ágyhoz volt kötve és mivel nem tisztult ki teljesen a tudata, még tanulni sem tudott. Ekkor történt, hogy Krinsky rabbi a következővel hívott fel: „A Rebbe kérdést szeretne feltenni az apjának könyvelési ügyben”. Mire én ezt feleltem: „Krinsky rabbi nyilván tudja, hogy apám milyen beteg”. Krinsky rabbi így folytatta: „Természetesen tudom és a Rebbe is tudja, de ma vezetőségi megbeszélést tartottunk, ahol felmerült egy könyvelési probléma, mire a Rebbe azt kérte, hogy az apjától kérjünk tanácsot. Amikor megemlítettem, hogy kórházban van, a Rebbe közölte, hogy tudja és megismételte a kérését”. Felírtam tehát a kérdéseket, és átadtam apámnak. Ő azonnal megválaszolta mindet és láttam, hogy nagyon felvillanyozta, hogy ismét a szakértelmére van szükség.

Ekkor értettem meg, hogy mi volt a Rebbe valódi célja mindezzel. Igaz, hogy az egész zsidóság sorsa a vállát nyomta és megszámlálhatatlan emberrel találkozott, de ő mégis azzal foglalkozott, hogy a beteg, elkeseredett és önmagát haszontalannak érző apám lelkével törődjön. Ezért feltett neki néhány olyan kérdést, amit meg tudott válaszolni. Már nem emlékszem pontosan, hogy mit kérdezett, de valami olyasmit, ami nem volt túl bonyolult, de túl egyértelmű sem. Apám így meg tudott rá felelni és eközben ismét fontosnak és értékesnek érezhette magát.

A Rebbe azok közé a nagy formátumú vezetők közé tartozott, akik hatalmas befolyást gyakoroltak a világra életük során, de az ő kisugárzása a halála után sem hagyott alább, inkább csak tovább nőtt. Ami azonban engem a leginkább megfogott a könyv írása során, azok az előbbihez hasonló, személyes történetek voltak. Ezért szántam öt teljes évet erre a munkára.

Joseph Telushkin rabbi