Velem és a Rebbével történt

Amikor jesivában tanultam, szombat délutánonként nagy sétákat tettem egy barátommal. Egy nap énekszóra lettünk figyelmesek. Nem ismertük a dalt, de különleges hangulata magával ragadott minket. „Nézzük meg, hon­nan jön” – mondtam a barátomnak. Így jutottunk el a jeruzsálemi Meá Seárim negyedben működő, apró lubavicsi zsinagógába, mely a Báál Hátánjá nevet viselte. Úgy tíz férfi ülhetett ott, akik a hászid szokásoknak megfelelően énekléssel töltötték a szombatból hátralévő időt. Épp egy régi Chábád dallamot énekeltek, melyhez a zsoltárokból kölcsönözték a szöveget. Egyre csak ismételték a dalt, én pedig úgy éreztem, hogy valami megmozdul a szívemben. Ezek után minden szombat délután visszatértünk a kis zsinagógába, ahol tudták, hogy melyik dal a kedvencem és mindig azt kezdték el énekelni, amikor beléptem. Ez volt az első találkozásom a Chábáddal.

Néhány hét elteltével a helyi rabbi, Shimon Yakobovitch elkezdett Tánját tanulni velem, és hamarosan már én is a lubavicsi hászidok közé soroltam magam. Egyszer azt ajánlotta Yakobovitcz rabbi, hogy írjak a Rebbének. „De miről?” – kérdeztem. „Írj arról a dalról, ami a Chábádhoz vonzott, és kérd az áldását” – felelte.

Mindez 1954-ben történt, tizenöt éves koromban. Két hét elteltével megérkezett a Rebbe válasza. Azt írta, hogy örül annak, hogy közel kerültem a hászid tanításokhoz és biztos benne, hogy másoknak is segítek majd erre az útra lépni. Úgy éreztem, hogy fontos küldetéssel bízott meg. Egy barátommal Tánjá tanulókört szerveztünk a jesivánk mellett, ahol nem sokkal később már negyvenen voltak jelen.

A tanulókör mellett esti tanulóprogramot indítottam a helyi vallásos diákok számára. Minden este másfél órán át ismételtük a tanultakat, majd vetélkedőket tartottam és jutalmakat osztogattam. Gyakran leültünk, hogy némi enni- és innivaló mellett hászid témákról beszélgessünk és énekeljünk. Ez a program hamar népszerűvé vált, mind a gyerekek, mind a szüleik és a rabbik között. Amikor megírtam mindezt a Rebbének, arra biztatott, hogy vonjuk be a közeli nem vallásos lakónegyedek gyerekeit is.

Voltak azonban olyan tanulótársaim, akiknek nem tetszett, hogy hászid tanításokat próbálok átadni a résztvevőknek, és bepanaszoltak a jesiva vezetőségénél. Éppen akkor érkezett a Rebbétől egy levél, amihez a következő utószót illesztette: „Hallottam, hogy egyesek bosszúsak, amiért hászidizmust tanítasz. Semmiképpen se vegye el ez a kedvedet. A továbbiakban is folytasd a tanítást, oly módon, hogy az mindenki számára elfogadható legyen”.

Ezt követően megindult a huzavona a jesiva vezetésével. Amikor megírtam ezt a Rebbének, hosszú választ küldött, és azt javasolta, hogy próbáljak beszélni velük, mert „bizonyosan félreértenek valamit”. Így is tettem. Kiderült, hogy alapvetően nem ellenzik, amit csinálok, de nagyobb diszkrécióval járjak el.

1959-ben jutottam el először személyesen a Rebbéhez, az őszi nagyünnepek idején. Ahogy megérkeztem New Yorkba, már várt az üzenet, hogy még aznap este találkozhatok a Rebbével. Minden érdekelte: az utazás, a Jeruzsálemben futó programok sorsa, amíg távol vagyok, az utazásom előtt rendezett búcsúünnepségek, a jesiva vezetőségével fenntartott – és időközben jelentősen javult – kapcsolatom és a rabbivizsgáim. Egy hatoldalas levelet nyújtottam át a Rebbének, melyben a kérdéseimet részleteztem, például, hogy használjak-e illusztrációkat a talmudtanítás során, ami ma megszokott dolog, de akkor még nem volt gyakori. A Rebbe azt mondta, hogy vessek be mindent, ami által jobban megérthetik az anyagot. Ezután azt kérdezte: „És mivel illusztrálod az istenfélelemről szóló tanításokat?”. Nem tudtam mit válaszolni, ezért a Rebbe folytatta: „Az istenfélelmet legjobban a személyes példamutatás illusztrálja”.

Még néhány hónapot New Yorkban maradtam. Chanuka után azonban a Rebbe így szólt: „Fontos és szent munka vár rád Je­ruzsálemben”. Ebből megértettem, hogy az amerikai tartózkodásom ideje lejárt. Hazafelé hajóval utaztam, Anglia érintésével. Amikor meglátogattam a londoni lubavicsi küldöttet, Nachman Sudak rabbit, a Rebbe levelével várt. „Remélem, szerencsésen megérkezett Londonba” – kezdte, majd arról érdeklődött, hogy igyekeztem-e hászidizmust tanulni a hajó zsidó utasaival. Azt kérte, hogy a londoni zsinagógákban álszerénység nélkül beszéljek a jeruzsálemi tanulási programjaimról, mert az arra ösztönzi majd a hallgatóságot, hogy ők is legyenek aktívabbak. Még utazás közben sem tarthattam szünetet a küldetésem teljesítésében.

Naftali Roth rabbi