Akkoriban kezdtem el a lubavicsi hászidizmus iránt érdeklődni, amikor a brooklyni Bais Yaakov lányiskolában tanultam. Abban az időben a Chábádnak még nem volt saját lányiskolája, ezért a közösséghez tartozó lányok különböző Bais Yaakov iskolákban tanultak együtt a szatmári, modern ortodox és minden egyéb irányzathoz tartozó osztálytársaikkal. A mellettem ülő lány, aki később a sógornőm lett, lubavicsi volt és Rivka Eichenbaumnak hívták. Az ő hatására kezdtem el nők számára rendezett lubavicsi eseményekre járni. Ezzel azonban volt egy kis probléma: a szüleim nem a Chábád mozgalomhoz tartoztak és elvárták, hogy az őseink hagyományait követve gyakoroljam a vallást. Ők nagyon vallásos emberek voltak és az Agudas Yisroel közösség megingathatatlan hívei közé tartoztak. Nagyapám, Pesachya Lamm rabbi az Agudas Yisroel egyik vezetője volt és nagy részt vállalt abban, hogy Amerikában elterjedjen a glatt kóser vágás. Voltak ismerősei a Chábádban, például az előző rebbe az általa felügyelt húsból evett, de nem örült neki, hogy Tánját kezdtem tanulni és annyi szokást megváltoztattam. Fájt neki, hogy letértem az általa képviselt útról. Így volt ezzel apám is.
Nem voltam hajlandó hallgatni rá, de megmondtam, hogy ki az a személy, akire hallgatnék: a Rebbe. Erre apám fogta magát és kért egy időpontot a Rebbéhez, ahová elvitte az édesanyámat és engem is. A találkozó időpontja előtt írtam egy hatoldalas levelet a Rebbének, melyben leírtam a dilemmáimat. A Chábádhoz akartam tartozni, de a szüleim ellenezték, ráadásul az iskolában is szigorúbb felfogásban tanítottak, mint amit a lubavicsi közösségben elvártak. Ott az erkölcsi tanításokra fókuszáló muszár irodalmat tanították, ami a külvilágtól való elzárkózást javasolta a negatív hatások kivédésére mind egyéni, mind pedig közösségi szinten. Azt tanították, hogy ha valaki bezárkózik, akkor jobban tud a tanulmányaira koncentrálni és kevésbé lesz kitéve a pletykálkodásnak. A Chábádban viszont azt mondták, hogy magabiztosan kell a világ elé állni és a jót kell keresni a másikban. Vajon melyik út illik hozzám jobban? Emellett arról is írtam a Rebbének, hogy a rengeteg iskolai feladat és program miatt elhanyagoltam az egészségemet.
Válaszában a Rebbe igyekezett megnyugtatni. Elmagyarázta, hogy az egészség megőrzése egy fontos micva, tehát nem rendelhetjük alá más micváknak. Azt javasolta, hogy kérjem a tanáraim segítségét egy észszerűbb napirend megtervezéséhez. A világtól való elzárkózást viszont igencsak elítélte a Rebbe. Véleménye szerint nagyon fontos időt tölteni a barátainkkal, mert sokat tanulhatunk tőlük és más nézőpontokat is megismerhetünk. Azt is írta, hogy nem kell feladnom a saját utamat, de mindenképpen békésen és udvariasan beszéljek erről mindenkivel.
A találkozóra apám egy sor kérdéssel érkezett velem kapcsolatban. Tudni akarta, hogy mit tanítanak a Chábádban, hogy miért kell tanulnom a reggeli imát megelőzően és hogy miért kell böjtölnöm a Rebbével való találkozás előtt. Ez utóbbi kérdéssel kapcsolatban a Rebbe megjegyezte, hogy semmi szükség arra, hogy valaki a zsidó jogban előírtnál többet böjtöljön. „Még én sem böjtölök többet, mint amennyit a Sulchán Áruch megkövetel” – jegyezte meg.
Meglehetősen kényelmetlen volt ott állni és hallgatni, amint az apám rólam panaszkodik, ezért megkérdeztem a Rebbét, hogy beszélhetnék-e vele a szüleim jelenléte nélkül. Beleegyezett, de hozzátette, hogy ő pedig az én jelenlétem nélkül is szeretne beszélni velük.
Természetesen nagyon izgatott, hogy mi hangzott el, amikor nem voltam a szobában. Anyám később elmondta, hogy a Rebbe szerint nagyapámat, Lamm rabbit is be kellene vonni a vallásos nevelésembe. Anyám természetesen belegyezett, a Rebbe azonban ragaszkodott hozzá, hogy apám is igent mondjon. Ő sem ellenezte. Igazság szerint nagyon megváltoztatta a találkozás a Rebbével, sőt, egy idő múlva már lubavicsiként hivatkozott magára.
A Bais Yaakov elvégzése után szemináriumba jártam, majd hozzámentem Pinye Korf rabbihoz. Akkor már teljes mértékben a Chábádhoz tartoztam. A házasságom előtt több nyáron keresztül ifjúsági vezetőként dolgoztam az Agudas Yisroel nyári táborában. Ott természetesen az iskola szellemisége uralkodott, én azonban igyekeztem olyan újításokat bevezetni, amit a Chábádban tanultam. Egy alkalommal a tábor rabbija megkért, hogy beszéljek a lányoknak az egyik nagy zsidó bölcsről. Én a hászidizmus megalapítóját, a Báál Sém Tovot választottam. Amikor a rabbi tudomást szerzett erről, nem volt túl boldog. Behívatott az irodájába és két lehetőséget adott: vagy elnézést kérek vagy elhagyom a tábort. Azt nem bántam meg, hogy a Báál Sém Tovról beszéltem, de igazán sajnáltam, hogy megbántottam a rabbit, ezért az elnézését kértem. Nem sokkal később New Yorkba utaztam. Ez éppen a születésnapom előtt volt, ezért időpontot kértem a Rebbéhez. Rengeteg kérdést intéztem hozzá, ő azonban csak egy dologra kérdezett rá. Azt tudakolta, hogy szoktam-e tanítani a táborozókat. Amikor mondtam, hogy igen, arra kért, hogy a születésnapomon mindenképp tanítsam őket. Így is tettem. Mivel közeledett áv hó 9., a legnagyobb gyásznap, amikor a jeruzsálemi Szentélyek pusztulására emlékezünk, ezt választottam témának. A Rebbe javaslatára azonban nem a múltról, hanem a jövőről, a megváltásról és a Szentély újjáépítéséről beszéltem. A Rebbe azt is kérte, hogy emeljem ki: a messiás éppen áv hó kilencedikén születik meg. Nem volt könnyű ebben a szellemben beszélnem a gyásznapról, mert mindig a tragédiákat és a veszteséget említi mindenki ezzel a böjttel kapcsolatban, de összeszedtem a bátorságomat, és megmondtam a tábor rabbijának, hogy a Lubavicsi Rebbe kérésére én szeretnék azon a napon tanítani. Meglepő módon jól vette a dolgot. A felkészülésben a mentorom, Uriel Zimmer rabbi segített. Beszéltem rabbi Akiváról, aki a Szentély romjait látva sírás helyett nevetni kezdett, hiszen „ahogy beteljesedett a prófécia a Szentély pusztulásáról, úgy nyilván beteljesedik majd a megváltásról szóló prófécia is”.
Forrás: myencounter
