A nagyapám 1910-ben érkezett az Egyesült Államokba, az oroszországi Blezovból. Innen ered a családnevünk. Nagyapám karlini hászid volt, aki képes volt megőrizni vallásos életmódját új hazájában is. Egy szintén hászid családból származó lányt vett el feleségül és amikor 1921-ben megszületett az apám, a Sneur Zálmán nevet kapta a nagyapja után. Amikor nagyobb lett, a Torah Vodaas jesivába küldték, ami egy litván típusú intézmény volt, de akkoriban New Yorkban nem igazán volt nagy választék a jó jesivákból. Minden nap hosszú utat tett meg Williamsburgből a manhattani Lower East Side-ig, hogy eljusson az iskolába. Hamarosan közeli kapcsolatba került Avrohom Dovber Levine rabbival, akit csak úgy emlegettek, hogy „málách”, azaz angyal. Levine rabbi szintén Oroszországból vándorolt be, ahol a lubavicsi hászid közösség megbecsült tagja volt. Idővel elhagyta a Chábádot és Amerikába kerülve a Torah Vodaasban kezdett tanítani, ahol sok diák vált a követőjévé. Amíg egyes diákok lemorzsolódtak és eltávolodtak a vallástól, addig Levine rabbi követői között ilyen nem fordult elő. Ők hászid ruhában kezdtek járni, hosszú kaftánt viseltek, pajeszt növesztettek és jellegzetes kalapot hordtak. Ez abban az időben meglehetősen szokatlan volt Amerikában, mert a legtöbb jesiva diák öltönyt és hagyományos kalapot viselt. A csoport, melynek tagjait „máláchimnak”, angyaloknak nevezték, azután is együtt maradt, hogy Levine rabbi 1938-ban elhunyt.
Apám is ehhez a közösséghez csatlakozott. Idővel saját épületet vásároltak Williamsburgben, ahol zsinagóga és jesiva működött. Amikor 1941-ben feleségül vette anyámat, már teljes mértékben a máláchim közösséghez tartozott. Náluk imádkozott és csütörtökönként az egész éjjelt a jesivában töltötte tanulással.
Én 1951-ben születtem meg, abban az évben, amikor a Rebbe átvette a Chábád mozgalom irányítását. Még azon a nyáron, egy csütörtök éjjel, a Rebbe megjelent a központi lubavicsi jesivában és bejelentést tett: „Van egy zsinagóga Williamsburgben, mely a Nesivos Olam nevet viseli. Tanult ott néhány fiatalember, akiket érdemes lenne közelebb hozni a Chábád hászidizmushoz”. Ennyit mondott csak, majd távozott.
Csak egy maréknyi hászid tartózkodott ott akkor, akik azonnal elkezdték megvitatni, hogy mit tehetnének. Addig még csak nem is hallottak arról a zsinagógáról, ráadásul késő este volt, ezért arra jutottak, hogy már nyilván nincs nyitva. Azonban mivel a Rebbe kéréséről volt szó, néhányan úgy döntöttek, hogy azonnal útnak indulnak. Hárman voltak, köztük Moshe Dubinsky rabbi, aki vérbeli hászid volt. „Ha a Rebbe szerint érdemes lenne ellátogatnunk oda, akkor ezt kell tennünk, méghozzá azonnal” – jelentette ki. Felszálltak a B44-es buszra és elutaztak Williamsburgbe, ahol kérdezősködni kezdtek, hogy merre van a Nesivos Olam zsinagóga. Azonban senki sem tudott felvilágosítást adni. Miután sokakat megkérdeztek, de választ senkitől sem kaptak, már-már kezdték feladni a keresést. A buszmegálló felé tartva még összetalálkoztak egy zsidóval és tőle is érdeklődtek. „Elnézést, uram, nem tudja, hogy merre vana Nesivos Olam zsinagóga?” – kérdezték. „Nesivos Olam? Mármint a máláchim zsinagóga?” – jött a válasz. Mint kiderült, bár Nesivos Olam volt a zsinagóga hivatalos neve, erről szinte senki sem tudott, és csak „máláchim stíbelként” emlegették. „Ott van a Hewes utcában, a Mercy és a Lee utca között. Ha még égnek a lámpák, az azt jelenti, hogy találnak ott valakit. Ha már sötét van, akkor mindenki hazament” – szólt az útba igazítás.
Hamar megtalálták az épületet, ahol még égtek a villanyok. Apám még ott tanult, ahogy csütörtök éjjelente a szokása volt. Leültek beszélgetni vele, és e beszélgetésből egy órákon át tartó vita kerekedett különböző tórai és hászid témákban. Amikor végre hazaindultak, úgy érezték, hogy lezárták a beszélgetést. Néhány órával később azonban, amikor a látogatók egyike, Moshe Gurkov belépett a központi lubavicsi jesivába, hogy megkezdje a reggeli tanulmányait, apámat találta ott. „Sálom Áléchem” – köszöntötte. „Mi járatban van itt?” – kérdezte tőle. „Tegnap félbehagytunk egy eszmecserét. Szeretném folytatni” – felelte apám és ami pedig ezután következett, az már történelem. Apám, minden leszármazottja ezután már lubavicsi hászidként folytatta az életét. Az egykori csoportból ő volt az egyetlen, aki így döntött. Mindez a Rebbe csütörtök éjjeli bejelentésének volt a következménye, illetve azoknak a hászidoknak, akik hallgattak rá és azonnal útnak indultak Williamsburgbe.
Aharon Belsofsky
Megjelent: Gut Sábesz 26. évfolyam 22. szám – 2024. február 8.
