1937-ben születtem az afganisztáni Herat városában. Az afgán zsidó közösség az egyik legősibb a világon és hűen őrizi a tradíciókat. Herátban a zsidók mind ugyanabban a városnegyedben éltek, egymás mellett álló, zárt kerteket rejtő épületekben. A nem-zsidó szomszédokkal élénk üzleti kapcsolatban álltunk. Ettől eltekintve azonban éles határvonal húzódott a közösségek között.
A nagyobb kertekben az emberek tehenet és csirkét tartottak, így volt kóser hús és tej. Több kóser mészáros is élt a negyedben, a hazavitt húst pedig az asszonyok kóserolták ki nagy hozzáértéssel. Négy zsinagógánk volt, egy külön a fiatalok számára és több mikve. Minden zsinagógához tartozott egy tanház, mely iskolaként is funkcionált. Gyerekként Aser Gardzsi rabbival tanultam Tórát. Az egész napomat a tanházban töltöttem. Imával kezdtük a napot, majd hazamentünk megreggelizni. Ezután tanulás következett, majd ebéd és ismét tanulás, egészen estig.
A legtöbb zsidó kereskedő vagy boltos volt. Bár alapvetően békében éltünk muszlim szomszédainkkal, az 1956-os izraeli háború miatt egyre feszültebb lett a légkör. A heráti szélsőségesek támadást terveztek a zsidónegyed ellen, de a kormány rendőri erősítést küldött. A legveszélyesebbek a talibánnak nevezett, muszlim vallási iskolába járó fiatalok voltak, különösen péntekenként, amikor elhagyták a mecsetet. Az egyik vezetőjük jó kapcsolatban volt apámmal, és megnyugtatta, hogy nem esik bántódásunk, de egyértelmű volt, hogy a zsidóknak nincs jövője Afganisztánban.
Először Kabulba költöztünk, mert ott még népes zsidó közösség működött. 1962 nyarán Iránon keresztül Izraelbe vándoroltunk.
Néhány hónap elteltével én továbbutaztam New Yorkba, ahol akkor már népes afgán-zsidó közösség működött. Többször ellátogattam a Rebbe által vezetett összejövetelekre, melyek különleges hangulatukkal nagyon megfogtak, bár a Rebbe tanításaiból egy szót sem értettem, hiszen jiddisül beszélt. 1964-ben Shmuel Pesach Bogomilsky rabbi kereste fel az afgán közösséget és meghívott minket, hogy találkozzunk a Rebbével. Egy évvel korábban a Rebbe őt küldte el egy hosszú utazásra Európába, Afrikába és Ázsiába, hogy keresse fel a zsidó közösségeket. Járt Afganisztánban is. Miután tájékoztatta a Rebbét a látottakról, a Rebbe megkérte egy találkozó megszervezésére a frissen bevándorolt afgán zsidókkal. Én is a küldöttség része lettem, mivel nem sokkal korábban érkeztem és ezért pontosabb képem volt az afganisztáni állapotokról.
Emlékszem, az első dolog, ami feltűnt a Rebbe szobájában, az egyszerű berendezés és a rengeteg könyv volt. A Rebbe személye és kisugárzása magával ragadott. A beszélgetés elején a Rebbe mindenkitől megkérdezte, hogy mikor és honnan jött, majd az Amerikában élő afgán zsidó diaszpóra, illetve az Afganisztánban maradtak felől érdeklődött. Elmondta, hogy Bogomilsky rabbi beszámolója szerint nincs már működő zsinagóga Kabulban és az emberek magánházakban gyűlnek össze imádkozni, továbbá a mikve állapota sem kielégítő. Azt kérte, intézkedjünk, hogy ezek a problémák megoldódjanak. Azt mondta, hogy egy új zsinagógát kell építeni, mely elég feltűnő ahhoz, hogy mindenki tudjon róla.
„De hát már szinte mindenki eljött onnan. Miért fektessünk pénzt egy olyan épületbe, melyet senki sem használna?” – kérdeztük. A Rebbe erre felhívta a figyelmet az ott maradt kis számú zsidóra, a külföldi zsidó üzletemberekre, diplomatákra és turistákra, akiknek szüksége van egy megfelelő zsinagógára és egy kóser mikvére.
A látogatást követően a találkozó résztvevői összefogtak és valóban felépíttettek egy zsinagógát és egy kóser mikvét Kabulban. A Rebbe számára fontosak voltak az afganisztáni zsidók még egy olyan időszakban is, amikor a világ már elfeledkezett róluk. Nem véletlen, hogy még személyes képviselőjét is elküldte egy látogatásra.
Az elkövetkező években a világ számtalan pontjára eljutottam üzleti útjaim során. Jártam Indiában, Brazíliában, Thaiföldön és még megannyi országban, és mindenütt a Rebbe küldöttjeibe botlottam, akik önfeláldozóan segítenek mindenkin és gyakran életeket is mentenek. Mindez a Rebbének köszönhető. A mai napig emlékszem a pillanatra, amikor megpillantottam szent arcát és minden alkalommal, amikor a képére pillantok, megfájdul a szívem, annyira égető a hiánya.
Joszef Máoz
Megjelent: Gut Sábesz 26. évfolyam 47. szám – 2024. augusztus 1.
