1956-ban születtem Dusanbében, Tádzsikisztán fővárosában, 2000 km-re az Üzbegisztánban működő taskenti és szamarkandi lubavicsi közösségektől. Anyám, amikor mikvébe kellett mennie, 36 órát utazott vonattal Szamarkandig. Szerencsére nem sokáig éltünk Dusanbében, így én főleg Szamarkandban, illetve a nagyszüleimnél, Moszkvában nevelkedtem. Öt testvérem volt, amit még a szovjet kormány is értékelt és a „Hős Anya” érdemrendet adományozták anyámnak. Ehhez havi tizenegy rubel támogatás is tartozott, hogy több tejet tudjunk vásárolni.
A Szovjetunióban minden gyereknek állami iskolába kellett járnia. Ha egy szülő nem volt hajlandó a kommunistákra bízni a gyermeke nevelését, háromtól huszonöt évig terjedő börtönbüntetésre számíthatott. A gyerekeket állami tulajdonnak tekintették, akiket az államnak volt csak joga nevelni. Nekem azonban a következőt mondták a szüleim: „Azt szeretnénk, hogy továbbra is jesivában tanulj”. Mondtam, hogy egyetértek velük, mire közölték, hogy ehhez láthatatlanná kell válnom. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy szeptembertől júniusig még a lakás ablakán sem nézhettem ki, nehogy valaki észrevegyen.
1971-ben azután végre elfogadták apám kivándorlási kérvényét és Izraelbe vándorolhattunk. A határnál megtalálták anyám érdemrendjét, amit elkoboztak tőle, mondván, az a Szovjetunió tulajdona. „A kitüntetést elvehetik, de a gyerekeket magammal viszem” – felelte anyám.
Izraelben a lodi lubavicsi jesivába iratkoztam be. Három héttel később apám közölte, hogy az ünnepeket a Rebbénél tölti New Yorkban, mire kijelentettem, hogy én is megyek. Így is történt. Amit Amerikában láttam, teljesen elkápráztatott. Erről álmodtam egész gyermekkoromban. Emlékeztem, hogy az oroszországi hászid összejöveteleken azzal áldották meg apámat, hogy „adja Isten, hogy elhagyhassátok a Szovjetuniót és a gyerekeid láthassák a Rebbét és luabvicsi iskolában tanulhassanak!” Abban az évben nemcsak a Chábád-központban zajló imákon és rendezvényeken vehettem részt, hanem a Rebbével is találkozhattam személyesen, méghozzá három alkalommal.
Az első találkozóra a jom kipur utáni napon került sor. Amikor a Rebbe elé kerültem, a szívem majdnem kiugrott a helyéről. Átadtam az előre megírt cédulámat, melyre ő megjegyzéseket írt fel. „Annak érdemében, hogy a szüleid mekkora erőfeszítéseket tettek, hogy a megfelelő oktatásban részesülhess, adja Isten, hogy sikereid legyenek a tóratanulásban és a parancsolatok gyakorlásában, a lehető legteljesebb módon” – mondta. Néhány héttel később kihirdették, hogy a Rebbe látni kíván mindenkit, aki a közelmúltban hagyta el a Szovjetuniót. A Rebbe szobájában gyűltünk össze. A Rebbe az asztalánál ült, egy könyvebe mélyedve. „Mindenki itt van?” – kérdezte a titkárát, Hodakov rabbit. Amikor már mindannyian jelen voltunk, a Rebbe a következőt mondta: „Azt szeretném, hogy mindannyian látogassanak el Moshe Feinstein rabbihoz”.
Feinstein rabbi volt a zsidó jog legnagyobb szaktekintélye abban az időben. „Mondjátok el neki, hogy milyen volt a Szovjetunióban élni. Ne szerénykedjetek. Azt akarom, hogy tudja, hogy miként élték túl az elnyomást a hászidok”.
Feinstein rabbi már várt minket. Először a felnőttekkel beszélt, majd hozzánk, gyerekekhez fordult. Rajtam kívül még Yosef Yitzchok Mishulovin és Shmuel Notik volt jelen. „Mit tanultatok?” – kérdezte. Elmondtuk, hogy a Talmud Kidusin traktátusának egy fejezetét tanultuk, mire ő kérdéseket tett fel az anyaggal kapcsolatban. Miután feleltünk a kérdéseire, azt láttuk, hogy egy zsebkendővel törölgeti a szemét. Azt hittük, talán megbántottuk valamivel. Valaki megjegyezte, hogy Shmuel Notik apja fejből tudja az egész Talmudot. Shmuel erre azt mondta, hogy nem az egészet, csak a felét, mire valaki hozzátette, hogy érdekes módon mindig azt a felét tudja, amiről kérdezik. Feinstein rabbi erre elmosolyodott, majd feltett egy kérdést: „Hogy bírtátok ki ott?” A rabbi maga is Oroszországból származott, így jól tudta, mit jelent vallásos zsidóként élni ott. Amióta kivándorolt, eltelt ötven év és mégis olyan emberekkel találkozott, aki tudomást sem vettek a kommunista államról. Vallásosak voltak, folyékonyan beszéltek jiddisül és jól ismerték a Talmudot Rási és Toszfot magyarázataival. Igazán elámult tőlünk. A kérdésére Yankel Notik válaszolt: „Hogy bírtuk ki? Hát volt más választásunk?”. Más szóval: a zsidó élet nem választás kérdése, egyszerűen nincs alternatívája.
Yoseph Yitzchak Zaltzman rabbi
Megjelent: Gut Sábesz 26. évfolyam 40. szám – 2024. június 14.
