Velem és a Rebbével történt

Amikor 1973-ban először látogattam el Crown Heightsba, elég rosszul sültek el a dolgok. San Diegóban nőttem fel és a városi egyetemen kerültem kapcsolatba a Chábád mozgalommal. […] Egy év elteltével azonban kezdtem magamra találni és úgy döntöttem, hogy visszatérek New Yorkba és teszek még egy próbát. A szüleim finoman szólva nem rajongtak az ötletért. […]

„Tudod mit, gyere el velem és nézd meg, hogy miről szól ez az egész” – ajánlottam anyámnak, aki New Yorkban nőtt fel és mindig nosztalgiával gondolt a városra. Nem volt lelkes, de végül meggyőztem, hogy tartson velem a „Találkozás a Chábáddal” elnevezésű hétvégére, ahol még a Rebbével is lehetett találkozni. Anyámat lenyűgözte a vendéglátás és élvezte a jó társaságot, de a rendezvény vallásos jellege nem nyerte el a tetszését. Ahogy az sem, hogy a Rebbével való találkozás előtt órákat kellett várakozni. Ennek ellenére mindenben velem tartott. […]

Eredetileg anyámat csak kísérőnek hoztam magammal, de végül ő kapta a több figyelmet. A Rebbe sokat beszélt vele. Anyám mesélt neki apámról és a bátyáimról, majd végül én kerültem sorra. Azt kértem a Rebbétől, hogy adja az áldását ahhoz, hogy sikeres legyen a Crown Heightsban töltött időm. A Rebbe megkérdezte, hogy mivel foglalkoztam korábban. „Egyetemre jártam” – feleltem. „És milyen szakra?” – tudakolta. „Filozófia, de valójában a pszichológia iránt érdeklődöm” – válaszoltam. A Rebbe rám nézett és így szólt: „El kellene gondolkodnia azon, hogy visszatér az egyetemre”.

Egész évben azt hallottam mindenkitől, hogy ott kellene hagynom az egyetemet, mert az nem egy vallásos zsidó lánynak való hely, erre a Rebbe pont az ellenkezőjét javasolja. […] így követtem az álmomat és mesterfokozatot szereztem. Végül az esküvőm ideje is elérkezett, igaz csak évekkel később.

Miután lediplomáztam, kutatási asszisztens lettem az egyetem neuro­pszi­cho­lógiai intézetében, ahol az autizmussal foglalkoztunk. Eközben aktívan részt vettem a helyi Chábád-központ életében is. Volt egy saját lakásom, ahol olyan lányo­kat láttam vendégül, akik érdeklődtek a szombattartás iránt. Úgy éreztem, hogy ezzel küldetést teljesítek.

Nem hanyagoltam el a párkeresést sem. Már a húszas éveim végén jártam, és semmi sem jött össze. Kezdtem depresszióssá válni, mert egyre több olyan lány házasodott meg és vált anyává, akiket korábban én hoztam közel a zsidósághoz. Nem tudtam elképzelni, hogy mi lehet velem a probléma. Levelet írtam tehát a Rebbének és a tanácsát kértem. A levélben leírtam, hogy mennyi idős vagyok és mivel foglalkozom. Kiemeltem, hogy bár van egy hivatalos munkám, a Chábád-központban végzett tevékenységemet tekintem a hivatásomnak. Mivel lubavicsi hászidnak tekintetem magam, ahhoz kértem az áldását, hogy egy lubavicsi fiú kérje meg a kezem. Megkérdeztem továbbá, hogy maradjak-e Los Angelesben vagy költözzek át New Yorkba.

A Rebbe a válaszában áthúzta a „hivatalos munka” kifejezésben a „hivatalos” szót és a sor végére odaírta, hogy „e munka lényege, hogy gyermekek állapota és közérzete javuljon”. Ebből egyértelmű volt, hogy nagyra értékeli, amit csinálok, sőt ezt tekinti az Istentől rendelt hivatásomnak.

Arra, hogy egy lubavicsi fiút szeretnék vőlegénynek, azt írta: „Senki sem mondhatja meg, hogy mi lesz egy ember sorsa. Talán ön kiérdemli, hogy egy istenfélő és pozitív személyiségű emberrel kösse össze az életet, aki bár nem lubavicsi, de az ön hatására végül Chábád hásziddá válik”.

Néhány hónappal később megismerkedtem a férjemmel. Az apja bobovi, az anyja szatmári hászid volt és Los Angelesben élt. A második találkozón már érezhető volt, hogy ebből lehet valami. Ekkor szegezte nekem a kérdést: „Vajon lehet ebből egy komoly kapcsolat annak ellenére, hogy én nem vagyok lubavicsi?”. Erre a következőt válaszoltam: „Vicces, hogy ezt kérdezed, mert a Rebbe éppen azt javasolta, hogy ne féljek olyan emberrel találkozni, aki nem tartozik a Chábádhoz, de »istenfélő és pozitív személyiségű«”. Ő erre elsápadt és így szólt: „Amikor Moshe Feinstein rabbi aláírta a rabbioklevelemet, hozzátoldott néhány sort: »Szeretném megemlíteni, hogy ez az ember különösen istenfélő és pozitív személyiségű«”. Ebből mindketten tudtuk, hogy egymásnak lettünk teremtve.

Marcia Greensite