1979-ben, amikor a fiam kétéves volt, sérv alakult ki nála. Nem volt túl súlyos, de több orvos véleménye is az volt, hogy műtéti beavatkozásra van szükség. Azonnal írtam a Rebbének és két kérdést tettem fel neki: valóban szükség van-e a beavatkozásra és ha igen, ki legyen a műtőorvos. Az általunk megkérdezett orvosok ugyanis mind más-más kollégájukat javasolták. A Rebbe rövid választ küldött: „Mindenben dr. Feldman tanácsait kövessék”.
Binyomin Klein rabbi, a Rebbe titkára és egyben az egyik unokatestvérem, a következőt fűzte hozzá: „Feldman doktor épp ma látogatott el a Rebbéhez. Lehet, hogy a fiatok ügyét is megbeszélték”.
Dr. Feldman bronxi rendelőjében fogadott minket és elmesélte, hogy a Rebbe megkérdezte, hogy megtenne-e neki dr. Feldman egy szívességet. Ő természetesen igent mondott, mire a Rebbe így folytatta: „Ön nyilván dr. Soe-hoz küldené őket, de véleményem szerint Torontóba kellene menniük”. A Rebbe a Torontóban működő Shouldice kórházra utalt, ahol elsősorban sérvműtétetek hajtottak végre. „Megtenné, hogy felhívja őket és megkérdezi, hogy egy kétéves gyerek esetében is alkalmazható-e a különleges műtéti eljárásuk? És még valami: Ha megoldható, sziván hónap 25-re foglaljon műtéti időpontot” – folytatta a Rebbe és hozzátette: „Nem azért javasoltam ez a napot, mert az valamilyen különleges időpont. A gyermek anyjának nővére sziván 24-én házasodik, épp Torontóban, tehát mindenképp ott lesz a család. Miért utazzanak kétszer?”
Végül kiderült, hogy a kórház nem fogad ilyen kicsi gyerekeket, viszont világossá vált, hogy a Rebbe mennyi mindent tart egyszerre fejben. Úgy éreztük, mintha közeli családtagjai lennénk.
Ehhez hasonló érzésem volt egy másik történet kapcsán is, sok évvel korábbról. Amikor négyéves voltam, anyám betegeskedni kezdett. Több orvost is végiglátogatott, mire hanuka alatt megjött a diagnózis: rákja van. Ez 1952-ben történt, amikor még nem létezett gyógymód a rák e típusára. Az orvosa azt javasolta, hogy menjen haza és töltse a családja körében az utolsó hónapjait. Anyám azonban nem így tett. Azonnal a Chábád központi épületébe sietett. Beállított Hodakov rabbihoz, a Rebbe titkárához és közölte: „Beszélnem kell a Rebbével”. A titkár nem volt lelkes. „Az lehetetlen. Hosszú a várólista. Talán három hónap múlva kaphat időpontot”. Anyám azonban nem tágított: „Nekem nincs három hónapom. Most kell beszélnem a Rebbével”. Egy ideig elvitatkoztak, majd Hodakov rabbi azt ajánlotta, hogy írjon levelet a Rebbének és abban kérjen tőle személyes találkozót. Anyám így tett, a titkár pedig bevitte a levelét a Rebbének. Hamarosan megjött a válasz: várjon a Rebbére a délutáni ima után az irodája ajtajában. Amikor a Rebbe az ima végeztével visszatért az irodába, anyám ott várta és elmondta neki, amit az orvostól hallott.
Mielőtt rátérnék a Rebbe válaszára, hadd mondjak néhány szót anyámról. 1946-ban menekült el a Szovjetunióból, ahol a rendőrség üldözte. Apámmal együtt olyan zsidóknak segített Szamarkandban, akik megpróbálták illegálisan elhagyni az országot. Míg mások dokumentumokat hamisítottak, anyám valódi papírokat szerzett. Egy NKVD-nek dolgozó nőt fizetett le, aki egy mellékhelyiségben adta át neki a lepecsételt iratokat, melyeket anyám töltött ki a disszidálók nevére. Sokan tudták így elhagyni a Szovjetuniót a környékbeli zsidók közül. Évekkel később mesélte Szimcha Gorodetzky rabbi, akit azért ültettek le a szovjet hatóságok, mert a tiltás ellenére Tórát tanított, hogy felajánlották neki a büntetése enyhítését, ha segít kézre keríteni anyámat. Mint kiderült, még tíz évvel azután is körözték, hogy Amerikába érkezett. Tehát anyám nem az a típus volt, akit meg lehetett félemlíteni. Amikor kétségbeesve mondta a Rebbének, hogy az orvos szerint már csak két hónapja van hátra, a Rebbe így szólt: „Nem így emlékszem magára Szamarkandból”. Bár a Rebbe soha nem járt Szamarkandban, jól ismerte anyám földalatti tevékenységét. Megjegyzésével arra utalt, hogy egy ilyen bátor ember nem eshet kétségbe egy orvosi diagnózistól. „Figyeljen rám. Most menjen haza, adjon hanukai pénzt a gyerekeinek, süssön latkeszt és felejtse el, amit az orvos mondott” – zárta le a beszélgetést a Rebbe.
Anyámnak ezt követően semmi baja sem volt, és további negyven évet élt.
Shmuel Langsam
Megjelent: Gut Sábesz 26. évfolyam 27. szám – 2024. március 14.
