Miután 1961-ben férjhez mentem, elkezdtem a montreali lubavicsi közösségbe járni. Hamar feltűnt, hogy színházi előadások és filmvetítések nem szerepeltek a szórakoztató programok között. Elhatároztam, hogy változtatok ezen, és színjátszó csoportot szerveztem nők számára. Minden évben purimkor tartottunk egy előadást, a bevételt pedig adománynak szántuk szegény családok számára a közelgő peszách ünnepére.
A színjátszókörbe nemcsak vallásos zsidók jártak, mindenki számára nyitva állt. A közös munka közel hozta az résztvevőket egymáshoz, és olyanok is barátságot kötöttek, akik egyébként nem találkoztak volna egymással. Mivel heti három-négy alkalommal próbáltunk, az intenzív munka során közeli kapcsolatba kerültünk egymással, és bizonyosan hatottunk a többiek életére.
Az előadások elég magas színvonalúak voltak. Profi rendezőket és zenészeket fogadtunk fel. A darabokat Golda Schwei írta, aki általában a Broadway-en bemutatott darabokat írta át és töltötte meg zsidó tartalommal. Ilyen volt például A muzsika hangja, amit A Tóra hangja címmel játszottunk. A zenén nem változtattunk, de a szöveget átírtuk. Nagyon jól sikerült a darab, az első két előadáson csordultig megtelt a nézőtér.
Természetesen minden alkalommal küldtünk egy jegyet a Rebbének, aki válaszában mindig sok sikert kívánt. Időnként előfordult, hogy kigúnyolták a munkánkat. Ilyenkor támogató levél érkezett a Rebbétől.
Négy év elteltével úgy éreztük, hogy ideje megállnunk. Egyszerűen túl sok erőfeszítést igényelt a dolog. Négy hónapig tartott egy-egy produkció létrehozása, mely idő alatt teljesen a próbáknak éltünk. Amíg távol voltunk, a férjeinkre maradt a gyerekek gondozása, a házi feladatok megírása, az altatás, mert este hétkor kezdődtek a próbák. Voltak asszonyok, akiknek a férje nem igazán támogatta az ügyünket. Számukra különösen nehéz időszakok voltak ezek.
Ezzel együtt mégsem adtuk fel a munkát, mert láttuk, hogy mekkora sikerünk van. Mindig azt mondtuk, hogy ez volt az utolsó előadás, de a következő évben megint újrakezdtük.
Egyszer aztán éreztük, hogy tényleg elég volt. Nem megy tovább. A férjeinknek is elege volt már a színjátszókörből. Ekkor lépett közbe a Rebbe.
Három hónappal peszách előtt, amikor általában elkezdődtek a próbák, éppen New Yorkban voltam és találkozóra mentem a Rebbéhez. Természetesem megkérdezte, hogy abban az évben is előadunk-e valamit. „Sajnos nem. A résztvevő nők férjei túl fáradtak ehhez” – feleltem. A Rebbe ekkor rám nézett és azt mondta: „Menjen vissza és közölje ezekkel a férjekkel, hogy tegyenek meg mindent az ügy érdekében. Ön pedig gondoskodjon arról, hogy idén is legyen előadás!”.
Megértettem az üzenetet. Miután hazaértem, felhívtam az összes résztvevőt. „A Rebbe azt akarja, hogy idén is játsszunk. Nem én döntöttem így, hanem a Rebbe. Mondjátok meg a férjeiteknek, hogy amennyiben nem értenek egyet, forduljanak a Rebbéhez!”.
Természetesen senki sem emelt kifogást, így elkezdtük a munkát. Őrült tempóban dolgoztunk, és nyolc hét alatt összeállt az új színdarab. Ismét nagy sikert arattunk. A Rebbe nagyon boldog volt és 36 dollárt küldött a jótékonysági alapunkba.
Tíz éven keresztül vittünk színre előadásokat, majd megbetegedtem és nem volt más, aki átvette volna a szervezőmunkát. Ezután már a Rebbe sem kérdezett a dologról többet.
Sok évvel később a fiam egy dél-afrikai lányt jegyzett el. Az esküvő előtt megvettük a repülőjegyeket. Az El-Al járatát választottuk, mely Tel-Aviv érintésével repült Johannesburgba. Ez 1991-ben, az öbölháború idején történt. A menyasszony szülei nagyon aggódtak, amiért Izraelen keresztül repülünk, ahová Szaddam Husszein Scud-rakétákat lőtt. Sok más ismerősünkkel együtt azt ajánlották, hogy inkább a British Airlines járatát válasszuk. Még az El-Al képviselője is felajánlotta, hogy átfoglalja a jegyünket.
Bár mi továbbra is Izraelen keresztül akartunk utazni, elhatároztuk, hogy a Rebbe tanácsát kérjük az ügyben. Az utazás előtt egy héttel New Yorkban voltunk, és elmentünk a Rebbéhez, hogy átvegyük tőle az adományra osztogatott egydollárosokat. Kihasználtam az alkalmat, és beszámoltam neki a dilemmánkról, továbbá áldást kértem az utazásunkhoz.
A Rebbe így szólt: „Izrael a legbiztonságosabb hely a világon. Ez az a hely, melyen ’Állandóan rajta vannak az Örökkévaló, te Istenednek szemei, az év elejétől az év végéig’. Így tehát nincs miért aggódniuk”. Ezután adott még egy dollárt, hogy azt Izraelben fordítsuk jótékonyságra.
Mondanom sem kell, hogy az utunk békés és sikeres volt.
Leah Gniwis
Megjelent: Gut Sábesz 21. évfolyam 13. szám – 2018. december 10.
