Még csecsemő voltam, amikor a családunk elmenekült a Szovjetunióból, nem sokkal a második világháború lezárása után. Nehéz utunk volt Lengyelországon keresztül Németországba, ahol egy ideig a München közelében fekvő Pokingban kialakított menekülttáborban tartózkodtunk. Számos lubavicsi hászid élt ott akkor, akik élénk közösségi életet szerveztek a táborban. Mivel korábban nem járathatták gyermekeiket zsidó iskolába, azonnal fiú- és lányiskolát, továbbá egy jesivát alapítottak.
A tábor helyén egykor a légierő bázisa működött. A hatalmas hangárokat kisebb egységekre osztották és azokban helyezték el a családokat. A mi lakrészünk mellett Chana Schneerson rebecen, a Rebbe édesanyja lakott. Ott ismertük meg őt. A rebecen már 1947-ben az Egyesült Államokba költözhetett volna, de először Franciaországban, majd Angliában élt egy ideig, és amikor New Yorkba érkezett, már tizenegy éves voltam. Ahogy tudomást szereztünk az érkezéséről, felvettük vele a kapcsolatot. Többször meglátogattuk az otthonában, de nem Chana rebecennek hívtuk, hanem a „Rebbe mamájának”.
1958-ban, szimchát Torá ünnepén apám megengedte, hogy ellátogassak a Rebbe által vezetett hászid összejövetelre és – első alkalommal – az esemény legvégéig jelen lehessek. Akkoriban az volt a Rebbe szokása, hogy hajnal felé tanított egy új hászid dallamot. Nagyon igyekeztem, hogy ébren maradjak és valahogy sikerült is nyitva tartani a szemem hajnalig. Egy hatalmas szukka alatt ültek a hászidok, én pedig egy padra kapaszkodtam fel, hogy mindent lássak.
A Rebbe Samil történetét kezdte mesélni, aki egy neves törzsi vezető volt a Kaukázusban száz évvel ezelőtt. Az oroszok elfogták és börtönbe vetették. Samil nagyon bánkódott, amiért elvesztette a szabadságát és hazavágyott. Azzal vigasztalta magát, hogy egyszer talán kiengedik, visszatér a szeretteihez és helyreállítja egykori dicsőségét.
Ez egy igen szomorú történet volt, és a Rebbe nagyon érzelmesen adta elő. Elmagyarázta, hogy Samil egyben az emberi lélek metaforája: a lélek leszáll ebbe a világba és fizikai testbe öltözik. A test börtön a lélek számára, mely folyamatosan vágyakozik égi otthona után. Arra törekszik, hogy kiszabaduljon a fizikai száműzetésből, és ezért arra biztatja a testet, hogy életét spirituális tartalommal töltse meg a Tóra és a parancsolatok segítségével. Amikor a Rebbe arról beszélt, hogy a lélek az ég után vágyakozik, elcsuklott a hangja és sírni kezdett. A sírás az egész testét rázta. Miután összeszedte magát, megtanította Samil dalát az összegyűlteknek.
Hatalmas élmény volt mindez a számomra. Csak hajnali ötkor kerültem ágyba, így nem csoda, hogy csak nagyon későn keltem fel. Kora délután mentem ki az utcára, ahol összetalálkoztam Chana rebecennel. Ránézett az órájára és így szólt: „Ugye fennmaradtál egészen az új dalig tegnap éjjel?”. Miután elmondtam, hogy valóban így történt, megkérdezte, hogy melyik dal volt az. „Már nem emlékszem, de a Rebbe egy olyan ember történetét mesélte el, akit a zsidó lélekhez hasonlított, azután sokat sírt”. A rebecen erre nem szólt semmit, csak mosolygott, majd együtt sétáltunk el a Chábád zsinagógába. Ott ahelyett, hogy belépett volna az épületbe, a szukkához ment, ahol a Rebbe és a hászidok a Tórával táncoltak. Az ajtóban megállt. „Be akar menni?” – kérdeztem. Ő bólintott, én pedig kinyitottam neki az ajtót. Biztos voltam benne, hogy a Rebbéhez jött, ezért igyekeztem megnyitni számára az utat tömegben. Ő azonban nem mozdult, csak állt és a Rebbét figyelte. Amikor a Rebbe megpillantotta, annyit mondott: Gut jom tov, jó ünnepet. A rebecen elmosolyodott és szintén jó ünnepet kívánt. Ezután hazatért.
A jelenlévők persze tudni akarták, hogy mi történt. Elmondtam nekik, hogy a Rebbe által énekelt dalról és az azt követő sírásról meséltem a rebecennek. A rebecent bizonyára meghatották a hallottak és anyaként látni akarta a fiát, aki olyan sokat sírt aznap éjjel.
Nochem Kaplan
Megjelent: Gut Sábesz 26. évfolyam 15. szám – 2023. december 20.
