Ahogy elértem a házasodási kort, azonnal nekikezdtem a párkeresésnek. Bár lubavicsi családban nőttem fel és a közösség vallásos lányiskoláiban tanultam, később egyetemre is beiratkoztam, ezért nem voltam biztos abban, hogy a Chábád jesivában tanuló fiatalemberekből kellene házastársat választanom. Természetesen olyan férjre vágytam, aki behatóan ismeri a Tórát, de szerettem volna, hogy széles világi műveltséggel is rendelkezzen.
A nagymamám gyakran jegyezte meg tréfálkozva: „Mit akarsz? Egy rabbit, egy orvost és egy ügyvédet egybegyúrva? Olyan ember még nem született”.
Találkoztam néhány ígéretesnek tűnő fiatalemberrel, de sohasem voltam biztos abban, hogy valóban megtaláltam volna az igazit. A dolog nagyon nyomasztott, ezért személyes megbeszélésre mentem a Rebbéhez. Ő így reagált a panaszaimra: „Kérem, ne felejtsen el meghívni az esküvőjére!”. Ebből megértettem, hogy hamarosan megházasodom.
Egy nap a bátyám, aki a központi lubavicsi jesivában tanult, azzal jött haza, hogy új diák érkezett hozzájuk Angliából, aki mind a vallási, mind a világi tudományokban igen jártas, és érdemes lenne találkoznom vele. Én beleegyeztem, az apám pedig felvette a kapcsolatot a fiú rabbijával, Mendel Futerfas-szal. A rabbi közölte, hogy a tanítványa még nem foglalkozik a nősüléssel és egyelőre teljes egészében a tóratanulásnak szenteli magát. Ráadásul már sok család érdeklődött felőle, szinte sorban állnak. Apám erre viccesen megjegyezte: „Nos, akkor mi is beállunk a sorba”.
Egy évvel később az egyik barátnőm felhívott, és közölte, hogy talált egy jó partit a számomra, egy Binyomin Cohen nevű jesivatanulót. Emlékeztem rá, hogy a bátyám is őt ajánlotta korábban, így szívesen találkoztam vele.
A harmadik randevúnkon Binyomin már szerette volna megkérni a kezem, nekem azonban több időre volt szükségem. Egy nap elég későn értem haza, és azt hittem, hogy már senkit sem találok ébren. Ehhez képest az egész család a konyhaasztal körül ült és engem várt. „Mi történik itt?” – kérdeztem. „A Rebbe mindhárom titkára felhívott minket és mindannyian veled akartak beszélni. Csináltál valamit?” Mondtam, hogy fogalmam sincs, hogy miről lehet szó, de másnap reggel visszahívom őket. A szüleim azonban azt mondták, hogy rögtön hívnom kell őket, nem számít, hogy hány óra van, mert ez volt a titkárok kérése. Így tettem, és Hodakov rabbival tudtam is beszélni. „A Rebbe tudni akarja, hogy mi a helyzet a párválasztással” – mondta. Azt feleltem, hogy Binyomin Cohennal találkozgatok, de még nem jutottam döntésre. Kihasználtam az alkalmat és a Rebbe tanácsát kértem az ügyben.
Hodakov rabbi másnap visszahívott: „Beszéltem a Rebbével a dologról. Azt mondta, hogy folytassa a találkozókat”.
Így is tettem. Egy idő múlva újra telefonált Hodakov rabbi. „A Rebbe azt üzeni, hogy véleménye szerint ez a házassági ajánlat megfelel az ön elvárásainak”.
Nem sokkal később, purim után, bejelentettük az eljegyzésünket. Abban az időben szokás volt, hogy a menyasszonyt és a vőlegényt személyes beszélgetésen fogadja a Rebbe az esküvő előtt, és megáldja őket. Általában az volt a szokás, hogy az esküvői meghívót a Rebbe titkárának adták át az emberek, de én azt mondtam a vőlegényemnek, hogy nem követem az etikettet, mert a Rebbe személyesen kért meg, hogy hívjam meg az esküvőre. Amikor beléptem a Rebbéhez, ő rám mosolygott és így szólt: „Azt hiszem, jár nekem a házasságközvetítői díj”. Miután átadtam a meghívót, azt mondta: „A részvétel lényege a szellemi jelenlét”. Ebből megértettem, hogy személyesen nem jön el az esküvőre, de lélekben velünk lesz.
Az esküvő napján kiállítottam egy 180 dollárról szóló csekket a Rebbének, ami abban az időben egy havi fizetésnyi összeg volt. Valóban járt neki a házasságközvetítői díj, hiszen személyesen kísérte figyelemmel a történéseket. Hallottam, hogy szegény menyasszonyok megsegítésére ajánlotta fel az összeget.
Teltek-múltak az évek, és eljött a nap, amikor a legidősebb fiunkból vőlegény lett. Az esküvőt 1994. támuz hó 3-ra tűztük ki. Sajnos éppen ez volt az a nap, amikor a Rebbe elhunyt. Nem tudtuk, hogy mitévők legyünk. Tartsuk meg az esküvőt a hatalmas gyász ellenére is, vagy halasszuk későbbre? Yehuda Kalman Marlow rabbi tanácsát kértük, aki azt mondta, hogy a temetés után üljünk le gyászolni fél órát, majd tartsuk meg az esküvőt, de élőzene nélkül.
Az esküvőt követő egyhetes ünnepség során a férjem felidézte, amit a Rebbe mondott 25 évvel ezelőtt, a mi esküvőnk előtt: „A részvétel lényege a szellemi jelenlét”. Ez a mondat sokak számára megválaszolta az akkoriban mindenkit foglalkoztató kérdést: „Mi lesz a lubavicsi mozgalommal a Rebbe nélkül?”
A Rebbe már nincs velünk fizikailag, ám szellemileg továbbra is érezzük a jelenlétét és az áldását.
Riva Cohen
Megjelent: Gut Sábesz 21. évfolyam 40. szám – 2019. június 12.
