Az 1930-as években, egy amerikai kisvárosban születtem, ahol az osztályban én voltam az egyedüli zsidó. A családunk nagyon vallásos volt. Anyám és apám is igen aktívak voltak a zsidó közösségben. Apám kora reggel már Talmudot tanított a közeli zsinagógában, s csak ez után ment munkába: szárazáruval házalt. Az 1930-as, ’40-es években ez volt az egyetlen módja annak, hogy pénzt is keressen, de ne kelljen szombaton dolgoznia.
Otthoni életem vallási értelemben nagyon meghitten és élettel telin folyt, de nagyon elszigeteltnek éreztük magunkat. Emlékszem, ahogy anyám sírt mikor meggyújtotta a szombat esti gyertyákat, s közben azért imádkozott, hogy minden gyereke zsidó maradjon. Nem értettem, hogy miért sír, de ő világosan látta, hogy a környékünk az asszimiláció melegágya.
1941-ben, mikor tíz éves voltam, szüleim a lubavicsi Rebbe – az előző Rebbe, Joszéf Jichák rabbi – két küldöttjét hozták haza sábeszre. Ettől a ponttól az életünk drámaian megváltozott, s a szüleim részesei lettek a zsidó „outreach”-nek. vagyis az „utánanyúlásnak”, annak az igyekezetnek, hogy a zsidókat közelebb hozzák a valláshoz és segítsenek nekik a hagyományaik megismerésében.
Családunk közeli kapcsolatba került az előző Rebbével – pár havonta írt nekünk, melyben tanácsokkal látta el szüleimet a közösségi tevékenységükkel kapcsolatban, valamint, hogy miként irányítsák személyes vallásos életünket.
Apám, mint házaló árus mindig pénteken gyűjtötte be a pénzt, ami a legtöbb ember számára a fizetésnap volt. Ám emiatt pénteken rendszerint későn ért haza, közel a sábesz bejöveteléhez, ami anyámat meglehetősen bosszantotta. Anyám erről az előző Rebbének is beszámolt, így mikor apám legközelebb audiencián járt nála, a Rebbe mondta, hogy időben be kell fejeznie a munkát, és bármi van, hazamenni.
Egy pénteki napon hatalmas erejű tornádó érkezett Pittsburgh-be. Ha nem lett volna a Rebbe utasítása, akkor is éppen a pénzt gyűjtötte volna be. De így hazafelé tartott. Emlékszem, borzasztó eső és szélvihar volt, s az ablaknál állva imádkoztunk, hogy épségben érjen haza. Hála Istennek egy darabban, épségben ért haza. Később tudtuk meg, hogy a helyet, ahonnan hazaindult, a vihar a földig rombolta. De ő csodával határos módon megmenekült, hála annak, hogy hallgatott a Rebbére.
Az előző Rebbe 1950 januárjában halt meg, néhány hónappal az esküvőm után, melynek szervezésében rengeteget segített. A hír nagyon rosszul érintett. Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni vele. Nem értettem, hogy az élet hogy mehet tovább nélküle.
Ezután, emlékszem jelen voltam egy farbrengenen, melyet a későbbi Rebbe tartott, aki fejét a karjába temetve csak sírt és sírt. Már az emléke megindító – ahányszor a Rebbe csak kiejtette az előző Rebbe nevét, teljesen összetört. Nem tudom elfelejteni, ahogy a Rebbe zokog, s csak kis idő elteltével nyeri vissza nyugalmát, hogy folytassa a farbrengent.
Miután a Rebbe átvette a mozgalom vezetését, férjemmel New Yorkba mentünk hozzá audienciára, és fiunkat is magunkkal kellett vinnünk, aki akkor még csak öt hónapos volt. Akkoriban azonban még annyira izgága volt, hogy nem lehetett tőle nyugodtan beszélgetni a Rebbével. Ekkor mit tett a Rebbe? A babára kezdett figyelni. Egy ceruzát mutatott neki, így kisfiunk onnantól azzal kezdett játszani, mi meg tudtunk beszélgetni.
Az évek során a Rebbe az életünk minden szegmensének a részese lett. Érdeklődött férjem jesivája felől, az anyagi helyzetünkről, az egészségemről. Mindenképp tudni akarta, ha valami problémánk volt.
Egyszer úgy mentem el az egyik audienciára hozzá, hogy kéréseimet egy papírlapra írtam le. Ez alkalommal férjem nélkül mentem hozzá, s emlékszem, hogy idegesebb voltam, mint általában. Tudtam, hogy az a menetrend, hogy átnyújtom neki amit írtam, megvárom, hogy elolvassa, és válaszoljon rá. Ám nagy idegességemben elfelejtettem átnyújtani a papírt.
A Rebbe úgy kezdett beszélni velem, mintha minden a menetrendnek megfelelően történt volna. Válaszolt minden egyes kérdésre, amit leírtam neki, majd az áldását adta. Csak mikor kiléptem tőle tűnt fel, hogy a papírt még mindig a kezemben szorongatom. Nem tudtam elhinni. Honnan tudta? Olyan volt, mintha a gondolataimban olvasott volna, s úgy válaszolt volna a kéréseimre.
Ma, amikor a Rebbe fizikailag már nincs velünk, a levelei újraolvasásából merítek erőt, melyekben a világ legkülönbözőbb helyein élő embereknek adott válaszokat és küldött áldást. Sírját is rendszeresen látogatom, így a mai napig érzem, hogy a Rebbe még mindig itt van velem, s figyel rám, mint egy apa.
Sarah Esther Feigelstock
Megjelent: Gut Sábesz 19. évfolyam 50. szám – 2017. szeptember 18.
